Hinni a szeretet felemel? hatalmában, a mindent elsöpr? érzésekben, az annyiszor átélt fájdalmakat, csalódásokat széppé szelidít? áhitatban, a romantikus b?völetben, az igaz szó erejében – számomra ezt jelenti az írás. Vallom: a vers olyan, mint nemes ékkövünk, a gyémánt: minél tovább csiszolják, annál jobban fénylik.
Kövek csillognak az id? égi-földi m?helyében, ott d?l majd el, melyikb?l lesz értékálló drágak?, melyikb?l hullócsillag
Vánszorgok halkan, szeliden,
Töviskoszorús a szívem,
Alattomban döfött sebek
Borítják el a testemet.
Gyengeségem tapasztalom,
S mint az ostort csattogtatom
Magamon sok önvádlásom:
Fenn, a csillagok közt járok,
Hol angyal áll égi létrán,
Dermedek el?tte némán,
Súlyos, mint felemelt pallos
Tekintete – rám pillant most.
Ne kérd t?lem, jó istenem:
Hangya-nép közt teng?dni lenn.
Tanítsak a boldogságra?
Rám nyilaz kufárok átka.
Vissza mégis – ez a sorsom,
Rám kötött keresztjét hordom
Hegyre fel – ahol a végzet
Tündökl? krisztusi fény lesz.
