Időnként messzire vitt utam
oda, ahova nem járnak sokan.
Erőm engedte, hogy szálljak,
de az éji csend eltörte
a képzelet-szárnyat…
elhagyott hangom sírt
a magány asztalán,
egy rozsdás falevél fonák oldalán.
Nyújtózik az ősz…
hosszan lelóg egy pókfonál,
ha majd a tél gallérjára száll,
megállok. Ideje már…
Szembenézek a sötéttel…
rám guruló közönnyel,
a megszokottság rongyaiban járva…
színeket tenyerem vonalaiba zárva
hagyom, hogy ölébe rejtsen a múlt.
De te emeld magasra fejed.
Arcodon ott van a jel.
Ne félj…
velem már nem vétkezel.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.11. @ 17:50 :: Ruder Jana
