Konok kitartással küzd
ellenem a szél,
fogszorítva feszülök neki,
bár távoli még a cél.
Arcizmaim keményre gyűrődnek,
képem, mint vörös-ráncosra sírt
újszülött-arc…
ha néznék, sem látok,
szememet hasítja tömérdek
szúrós karc.
Belőlük időnként a vihar
ádázul néhány könnyet sodor,
ám langyuk hihetetlen
gyorsan illan arcomról.
Hajam dühödten, száz kézzel
tépi, cibálja, s úgy tűnik,
boldog, ha bánthat…
Pedig győznöm kell!
Behúzom nyakam, feszítem
minden mérkőző porcikámat.
Nekidöntöm magam, nyerve
percenként újabb s még újabb
métereket,
néha szinte szárnyára kap,
hogy aztán kacagva vágjon földhöz
e zord természet…
Itt ember, ha gyenge, s beteg,
biztosan nem uralkodhat,
engem is egyre inkább
apróra aláz a porszem-tudat.
Szélvihar, szilaj égi elemek,
ne bántsatok!
Nincs értelme úgysem…
nem látjátok, milyen
kicsiny vagyok?
