Szinte vonalzó-egyenes háttal ül az asztalnál.
Ritkán moccan meg, de mozdulata akkor is villámgyors; az el?bb például megigazgatta a szalvétáját, aztán nyomban el is kapta a kezét, mintha valami borzasztó udvariatlan dolgot m?velt volna.
Pár perce érkezett meg hozzánk, és már a csengetése is olyan volt, mint az egész lány: néhány egymás utáni súlytalan, röpke kis trilla…
Amúgy most nincs id?m figyelni rá, mert le kellene sz?rnöm a nokedlit, de nem lévén hozzá sz?r?m, próbálom úgy szorítani a fed?t a lábashoz, hogy maradjon köztük némi rés, amin g?zölve csuroghat ki a forró víz. Nem veszélytelen vállalkozás, de én bátor vagyok. Hiába, egy komplett háztartást hagytunk otthon, amikor egy reggelen ismeretlen tájakra költöztünk, és a csomagolásnál valamiért nem a nokedliszaggató, vagy a sz?r? járt az eszemben, szóval azért így nehéz. Mindegy, az anyósomat majd megkérem, hogy ha erre járnak unokalátogatóba, vegyen már nekem valami nokedlis alkalmatosságot, mert itt hiába is keresnék, bár sz?r? biztos van, azt majd veszek is… tudom, örömmel megoldja a feladatot, imád ilyen konyhai kütyüket vásárolni; szerencsére arról gyorsan leszokott, hogy a karácsonyfa alá, vagy egyéb ünnepekre praktikus ajándékokat csomagoljon nekem színes papírokba.
Mindegy, az ebéd kész, a pörkölt tetején ínycsiklandóan fehérlik a tejföl, amit szinte aranyáron veszünk – nincs is mindenhol – mintha valami egzotikus különlegesség lenne: nem tej, és nem is joghurt, azokat mindenki ismeri. Ez „savanyú tejszín", tehát csak drága lehet.
Amíg terítek, a férjem tartja szóval, és bevallom, kissé furcsán mutat az étkez?nkben ez a kínai lány a maga kiismerhetetlennek t?n?, keleties visszafogottságával, amivel talán tudnék mit kezdeni, ha az anyanyelvemen beszélgetnénk, de így…
„It's beauty!" – jegyzi meg a hatalmas, aranykeretes tükör el?tt álló ezüst Buddhára mutatva, de egyébként nem csak arra… mindent megdicsért, már az els? pillanatban szinte, ahogy betessékeltük az ajtón: puha léptekkel járta körül a nappali minden szegletét, és közben lelkesedett. Két üveg konzervet hozott ajándékba: benne kínai gyümölcs, „lychees" elnevezéssel, amit eredeti állapotában is ettem már; ha valaki kíváncsi, milyen lehet összerágni egy szemgolyót, kóstolja meg bátran.
Hong Yu tehát nemcsak udvarias, hanem nagyon figyelmes is.
Most például érdekl?déssel szemléli az elétett, szétomló nokedli darabokat – kicsit laza lett a tésztája – és tekintetében nyoma sincs az el?bbi csodálatnak, mondhatni, úgy vizsgálgatja a villája hegyére t?zve, mint kutató a furcsa baktériumot, hát, nem túl bíztató…
„Ezt eszik a magyarok?" – kérdezi tágra nyitott szemekkel, majd el kell magyaráznom az összetev?jét, és a bonyolultnak hangzó elkészítési eljárását, aztán egy pillanatra átfut az agyamon, hogy milyen hülye dolog: egy spanyol szigeten egy kínai lánynak azt magyarázom, hogyan kell nokedlit szaggatni, de ez van. Megesett már ennél nagyobb furcsaság is.
Hong Yu-t egyébként a kedvenc kínai éttermünkben ismertük meg, ahová hetente többször is eljárunk, így hamar ismer?sként üdvözölt minket, majd egy alkalommal, mikor látta, hogy már negyed órája próbálom visszahajtogatni a szalvétámat lótuszvirággá – sikertelenül – hát gyorsan odasietett, és megmutatta. „Ez borzasztó bonyolult, nem baj, ha nem sikerül" – mondogatta, nehogy fakez? európainak érezzem magam, majd pillanatok alatt, pillekönny? mozdulatokkal lótuszvirágot varázsolt az ernyedt szalvétámból, szóval eléggé fakez? európainak éreztem magam… körben szemtelenül vigyorogtak az aranysárkányok.
Szóval innen ismerjük Hong Yu-t, akinek már van „angol neve" is: Lynn, amit nem tudom, ki adott neki, de annyira tipikus… na, nehogy már a szegény, megfáradt turistáknak kacifántos kínai keresztnevekkel kelljen bajlódni egy kínai étteremben! Lynn, aszt' jól van. Egyáltalán szerencse, hogy ellátogatnak más égtájak konyhája felé is; itt Mallorcán szabályos német és angol negyedek vannak, ahol egymást érik az éttermek, mind-mind kizárólag a saját specialitásaikkal, vagyis ez olyan, mintha a kedves Olvasó vagyonokat fizetne egy egzotikus nyaralásért, majd mindennap gulyást enne egy Piroska nev? étteremben…
Közben aztán már hozom is a paprikás csirkét, így új élmények kötik le a Hong Yu figyelmét, elvégre ezért van itt, mert kíváncsi volt egy hús-vér magyar család otthonára és ételeire, mint ahogy ezt egyszer tudtunkra hozta: állítólag mi vagyunk az els? „hungarian" emberpár és gyermeke, akit látott életében. Ez furcsa, mert biztosan tudom, hogy járnak abba az étterembe még magyarok, akik persze meg nem szólalnának más nyelven, mint angolul, mert úgy látszik, még mindig divat „nemmagyarnak" lenni, ahogy azt kicsi korunkban mondtuk gyerekberkekben.
Mi csak azért is megtörjük ezt a hagyományt: férjem és én is büszkén mondjuk – ha megkérdezik – hogy magyarok vagyunk, és nyilván van valami a tekintetünkben, mert embert rosszat mondani az országunkról még nem hallottunk, s?t, látszólag mindenki nagyon örül neki – már, aki ismeri. Az ember olyankor képes elhinni, hogy mi magyarok, mint piros bet?s ünnep vagyunk Európa szívében, akiket mindenki imád, halleluja! Vagyis e-téren jók a tapasztalataink.
Tehát a menü paprikás csirke nokedlivel, amib?l HongYu bizonytalanul a tányérjába helyez
néhány falatot, és én közben megállapítom, hogy a pörkölt szabályosan szaftos, hála az otthonról küldött, kincsként ?rzött hazai f?szereknek – áldom is érte az illetékeseket. A férjem id?közben kibontott egy üveg champagne-t, ami most jéghidegen gyöngyözik a karcsú poharakban; a háttérben a „Cotton Club Singers" ABBA-slágereket énekel jazz feldolgozásban – tökéletes hibridje a legkiválóbb zenéknek – egyszóval minden idilli.
Aztán Hong Yu a szájába helyez egy csipetnyi pörköltet, majd látványosan összerázkódik – esküszöm, elzarándokolok Mekkába, ha most elhányja magát, gondolom magamban, miközben ? már mosolyog is: „it's so fine!" – lelkesedi újra. Nem is tudom. Én máshogy láttam, és amikor kés?bb majd megkérdezem a férjemet, kiderül, hogy ? is másképp látta, hát most mit tegyek?
„Ez a magyarok kedvenc étele, kizárólag ezt eszik és imádják!" – mondom nyájas háziasszonyi mosollyal álcázott fogcsikorgatással, ami nem feltétlenül fedi így a valóságot, de az összerázkódásért ez a minimum.
Egye csak! Egy nemzetet becsmérel, ha nem ízlik neki a paprikás csirkém…!
Az mindenesetre megnyugtat, hogy a „Veuve Clicquot Ponsardin"-t is csak óvatosan, csücsörítve issza, ami az imádott francia pezsg?nk, és nem én f?ztem, tehát talán mégis csak szokatlan volt neki a sült hagyma és a vegetával kevert pirospaprika egy ételen belül, bár ? a múltkor nekem fahéjas csirkét ajánlott, és én nem rázkódtam össze… hm.
„Kínában a lányok nagyon tiszta életet élnek." – így mondta, „tiszta életet" – „Nem isznak alkoholt és nem is dohányoznak… úgy nehezebb férjet találni" – bólogat komolyan.
Majdnem felnevetek.
Férjet találni? Bridget Jones korában a lányoknak már nem a fehér ruha és a nászinduló ugrik be el?ször, ha a jöv?r?l faggatják ?ket, és f?leg nem hoznának akkora áldozatot, hogy ezért ne járjanak el bulizni… nálunk. És ritka a kivétel.
Egyszerre rájövök, hogy két nagyon távoli világ találkozott össze most egy asztalnál. Kezdem megbocsátani neki az összerázkódást.
Közben az ötéves már nem bír magával, desszertért könyörög, amit haladéktalanul teljesítek, s miközben tálalom a karamellás pudingot fagylalttal, megjegyzi:
„Ti egy boldog család vagytok." – mosolyogja, és félve megsimogatja Fanni sz?ke buksiját.
„Te is szeretnél gyereket?" – nézek rá az átadópulton keresztül, amit?l hirtelen zavarba jön:
„Persze… csak még nem találtam megfelel? férjet." – bólogat, de látom, hogy hamisan csillognak a parányi mandulaszemek, legbelül nem érti a kérdésemet. – „Ezért jöttem el a hazámból. A kínaiak sokan vannak, és az asszonyok csak egy gyereket szülhetnek, egy családban… és én sokat szeretnék!"
A hirtelen beálló csendben egyszerre megértek valami fontosat a szabadságról.
Én azért nem szülök még, mert nem akarok. Nagy különbség.
Nézem ezt az alig húszéves lányt, a kis sárga ingjében, ahogy csendes fegyelmezettséggel ül az asztalomnál, és a desszertet várja, és akinek új nevet adtak egy új világban, mert azt könnyebb megjegyezni, hiszen csak egy a szapora kínai emberek közül… nem mindegy?
Ez a lány elhagyta az otthonát, elhagyta a családját, hogy egyszer, ha eljön az ideje, annyi gyereket szüljön, amennyit csak akar, és még ki tudja, mi mindenért.
Egyszerre nagyon örülök, hogy meghívtam.
Folyt. Köv.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:30 :: Kiss Jánosné
