Biztos sok beszámoló születik majd erről a hangulatos, késő őszi estéről, de mivel mindenki mást vesz észre, mást lát, én is próbálkozom.
Amikor a keceli est után felkerült a hír, s a jelentkezők sora megállt 6-7 előadónál nem gondoltam, hogy e dicső múlttal büszkélkedő gimnázium óriási méretű színházteremében a kezdésre közel 50 érdeklődő, nyíltszívű, irodalom- és emberszeretetről tanúbizonyságot adó toronytársam fog összegyűlni az ország, sőt Európa legkülönfélébb tájairól. Gyuri megdolgoztatott bennünket. Bármily szépen kértük Szulimán Eleonóráékkal a portást egy liftkulcs átadására — mondván késésben vagyunk — hajthatatlan ill. mozdíthatatlan maradt. A lépcsőzés a vérnyomásunkat azonnal helyre is tette, és a már messziről „illatozó” lila hagyma segített a tájékozódásban.
A folyosón Rózsa Ibolykánkat láttam egy férfival elmélyülten beszélgetni, de mire a képzelőerőm beindult volna rájöttem, hogy e deli férfi Bátai Tibor és épp „főpróbálják” a később remekül sikerült közös produkciójukat.
A ruhatár előtt mosolygósan, tárt karokkal fogadott bennünket Gyuri, Radnai István, azonnal lélekmelegítőt és leheletfrissítő hagymás zsíros kenyeret kínálva. Közben ki sugdolózva (Őt ismered, vajon ki lehet?), ki nyíltan felvállalva tudatlanságát, ismerkedett a várakozókkal. A színházterem magasztosságát csak monumentalitása múlta felül, s a széksorok közül nagy cuppanások és élénk beszélgetések foszlányai hallatszottak. Avi a fal mellett vert tanyát S. Szabó István társaságában, és a köszönés után azonnal a gyanútlan érkező orra alá dugta legújabb, szép kivitelű könyvét: — Nézd csak! — No hát ilyen prezentációnak ki tudott volna ellenállni? Én nem!
István előtt pironkodtam, mert biz én kalap nélkül meg nem ismertem volna, ha nem mutat segítségként a két könyvére, amiket magával hozott.
Erika csicsergését csak addig hagyta abba, míg megölelgette, megpuszilgatta a teremben egyre gyülekezőket. Örömmel fedeztem fel Fitó Icust és férjét, Kovács Ilont és kedves barátnőjét, a ragyogó szemekkel és hűségesen fotózó Lőrik Noémit kísérőjével; Dudás Sanyit, aki egy mosolygós hölggyel, Szabó Aida-val valószínűleg egy újabb waka-pasztell színeit keverte, lendületes mozdulataiból ítélve.
Kisslaki sarokműtétjét meghazudtoló fürgeséggel igyekezett mindenkivel pár szót váltani, dr. Bige Szabolcs magával hozta fiát és annak barátnőjét is, s tőle megszokott eleganciával adta elő a saját és Vandra Attila írását.
Hajni és Sanyi meghitt párosát nem lehetett nem észrevenni; Verő László felesége, Léna otthonosan és kedvesen kabátolt le, de Kisslaki azonnal maga mellé ültette, így csak a vacsoránál tudtam beszélgetni vele. Beri Robit a gitárja leplezte le, amit a felolvasások végén szólaltatott meg, a jelenlévők ámulatától kísérve.
Az i-re a pontot a torony főszerkesztője tette fel, aki hatalmas könyvcsomaggal és — Gyertek, segítsetek felhordani! — felkiáltással robbant be a gyülekezők közé. A Héttorony antológia 2010-es kötetei magasodtak az asztalon, ennek eredményeként a vacsora közben és után kézről-kézre jártak a dedikálásra váró példányok.
Az egymásba feledkezésnek Attila határozott, de kedves invitálása vetett véget:
— Na kérem, akkor szerintem kezdjük!
Felgördült a képzeletbeli függöny, és sorjáztak az előadók, ki magabiztosan, keményen szorítva a mikrofont, ki csendesebben, ki szinte eljátszva, vagy ahogy a mű megkívánta, odatéve a szívüket és tiszteletüket az irodalomért és a társaikért.
II.
A forgatókönyvek azért íródnak, hogy legyen min változtatni. Így történt ez most is.
Attila a toronyalapító versével nyitott, s miután Czirják Jolikát hiába kerestük — igazolt késéssel futott be Ilcsivel — Rózsa Ibolyka riadt tekintetét kaptam el, amikor sietős léptekkel közeledett, rádöbbenve, a publikum rá vár.
Hamar átszellemült és szeme, arca, gesztusai elénk varázsolták Aranka múltbéli bál történetét. Ezt élvezhettünk minden, általa előadott prózánál és versnél. Mindig igyekszem elől ülni, nem csak a tökéletes „hallás”, hanem az előadókat körüllengő atmoszféra miatt. Ennek eredményeként a szívem hol a torkomban, hol a gyomromban éreztem, különösen mikor az előttem fellépők oly magabiztosan találták meg az írások hangulatát: Eleonóra, S. Szabó István, Gyuri, Horváth István, Pálóczi Antal, Bige Szabolcs.
Péter Erika többször is kiperdült a színre, és mint rutinos előadó azonnal magára vonta a közönség teljes figyelmét utánozhatatlan hangjával és lendületével. Még eddig nem volt szerencsém Kováts Pétert „eredetiben” hallani, de szép orgánuma, érezhetően kidolgozott versmondása magával ragadott. Közben befutott Ilcsi és Jolika. Így időben élvezhettük előadásukat.
Lőrik Noéminek drukkoltam, hogy „csak mondd még, mondd még” — hátha hevesen kalimpáló szívem lenyugszik, mire Roberto verse következik.
Remélem, nem bántom meg, ha elárulom, hogy a „Nem egy szimpla ősz”-t erre az alkalomra írta. Több mint két hétig lestem az üzenőmet a felkérését követően. Már fel is adtam, de mikor épp reményemet vesztettem „megfenyegetett”, hogy készül, nemsoká jó lesz, küldi. Nehéz vers — ezt éreztem — mint témáját, mint az előadás módját tekintve —, hát felkészültem. Dudás Sanyi hold-éneke is jól állt Ibolykának, ahogy Beri Robinak Thököly Vajk verse.
Attila bátor beugrása Zsolt helyett mindenképpen elismerésre méltó, majd Aida szép haikui zárták az est első felét.
Legutóbbi módosítás: 2019.11.12. @ 14:54 :: Bereczki Gizella - Libra
