Szép, nagy kert volt, zöld füve, akár a selyem. A f?ben itt-ott gyönyör? virágok nyíltak, mint a csillagok. A tizenkét ?szibarackfa tavasszal pompás rózsa- és gyöngyházszín? virágokat hozott, ?sszel pedig roskadozott a sok gyümölcst?l. A madarak a fákon ültek és olyan édesen énekeltek, hogy a gyerekek félbehagyták játékukat, hogy ?ket hallgassák.
– Milyen boldogok vagyunk! – kiáltozták egymásnak.
Egy nap az Óriás visszajött. Barátját, a kelta emberev? óriást látogatta meg, és hét évig maradt nála. A hét év elteltével már mindent elmondott, amit akart, (mert társalgása korlátolt volt) és úgy döntött, visszatér saját kastélyába.
Amikor megérkezett, látta a kertben játszó gyerekeket.
– Mit csináltok itt? – kiáltotta mogorván, és a gyerekek elszaladtak.
– Az én kertem az én kertem – mondta az Óriás – ezt akárki megértheti, és rajtam kívül senki sem játszhat benne.
Így hát egy magas falat épített a kert köré, és egy táblát tett fel rá.
T I L O S
A Z Á T J Á R Á S
Nagyon önz? óriás volt.
A gyerekek, szegények, most sehol sem tudtak játszani. Megpróbáltak az úton játszani, de az út nagyon poros volt, tele kemény kövekkel, ezért nem kedvelték. Az iskola után a magas fal körül kószáltak és a bent lév? gyönyör? kertr?l beszélgettek.
– Milyen boldogok is voltunk ott! – mondogatták egymásnak.
Azután eljött a Tavasz és szerte a vidéken virágoztak a fák s kis madarak énekeltek. Csak az Önz? Óriás kertjében volt még mindig tél. A madarak nem daloltak benne, mivel nem voltak ott a gyerekek és a fák elfelejtettek virágozni. Egyszer egy csodaszép virág dugta ki fejét a f?b?l, de amikor meglátta a táblát, annyira sajnálni kezdte a gyerekeket, hogy azon nyomban visszaereszkedett a földbe és álomba merült. Csak a Hó és a Fagy voltak elégedettek.
– A Tavasz elfelejtette ezt a kertet – kiáltották, – így hát egész évben a miénk a kert!
A Hó nagy fehér kabátjával betakarta a füvet és a Fagy ezüstre festette a fákat. Azután elhívták az Északi Szelet.
Bundákba bugyoláltan érkezett és egész nap zúgott a kerten át és lefújta a kéményeket a ház tetejér?l.
– Elragadó ez a hely – mondta -, a Jéges?t is el kell hívnunk. – Eljött a Jéges? is. Minden nap három órán át kopogott a kastély tetején, amíg a legtöbb palát eltörte, aztán körbe-körbe rohangászott a kertben, amilyen gyorsan csak tudott. Szürke volt s lehelete, mint a jég.
– Nem értem, hol késik ennyit a tavasz – mondta az Önz? Óriás, amint az ablakban ült és kinézett hideg, fehér kertjére. – Remélem, hamarosan jobbra fordul az id?.
De a Tavasz nem jött el s a Nyár sem. Az Ã??sz minden kertbe arany gyümölcsöket hozott, csak az Óriás kertjébe nem hozott semmit.
– Az Óriás túl önz? – mondta.
Így hát mindig a Tél uralkodott a kertben s az Északi Szél, a Jéges?, a Fagy és a Hó a fák ágai között táncoltak.
Egy reggel az Óriás ébren feküdt ágyában, amikor gyönyör? zeneszó ütötte meg fülét. Olyan szép dallam volt, hogy azt hitte, a Király zenészei járnak arra. Valójában csak egy kis kenderike volt, amely az ablak el?tt énekelt, de az Óriás olyan régen hallott madárdalt a kertjében, hogy ez számára a világ legszebb zenéje volt. Abban a pillanatban a Jéges? abbahagyta táncát, az Északi Szél nem zúgott tovább és a nyitott ablakon át pompás illat szállt felé.
– Azt hiszem a Tavasz végül is megérkezett – mondta az Óriás, kiugrott az ágyából és kinézett az ablakon.
S mit látott odakint?
Csodás látvány tárult a szeme elé. A gyerekek egy kis lyukon keresztül másztak be a falon át, és a fák ágain ültek. Minden fán, amit csak az Óriás látott egy kis gyerek volt. És a fák annyira boldogok voltak amiért a gyerekek visszatértek, hogy virágba borultak és karjukat gyengéden a gyerekek feje felé lengették. A madarak repkedtek és csiripeltek örömükben, a virágok pedig felnéztek a f? közül és kacagtak. Kedves látvány volt. Csak a kert egyik sarkában volt még tél. A kert legtávolabbi csücske volt s egy kis fiú állt benne. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa ágait és keservesen sírva a fa körül bóklászott. A szegény fát még mindig egészen elborította a jég és a hó és az Északi Szél fújt és zúgott felette.
– Mássz fel kisfiú! – mondta a Fa és amilyen mélyre csak tudta, leengedte ágait; de a fiú túl kicsi volt.
És az Óriás szíve ellágyult, amint kinézett.
– Milyen önz? voltam! – mondta -. Most már tudom, miért nem jött meg ide a Tavasz. Felteszem azt a kisfiút a fa tetejére, aztán ledöntöm a falat és a kertem örökké a gyerekek játszótere lesz. Igazán bánta már, amit tett.
Így tehát lement a bejárati ajtóhoz, csendesen kinyitotta és kiment a kertbe. De amikor a gyerekek meglátták, annyira megijedtek, hogy mind elszaladtak és a kertbe ismét visszatért a tél. Csak a kisfiú nem futott el, mert a szeme annyira megtelt könnyekkel, hogy nem látta, hogy jön az Óriás. Az Óriás a fiú mögé lopakodott, gyengéden felvette és feltette a fára. A fa azon nyomban virágba borult, a madarak rászálltak és énekeltek és a kisfiú kinyújtotta karjait, az Óriás nyaka köré fonta ?ket és megcsókolta. A többi gyerek, amikor meglátta, hogy az Óriás nem gonosz többé, futott vissza a kertbe és velük együtt eljött a Tavasz is.
– Ez már a ti kertetek, kisgyerekek – mondta az Óriás, fogott egy nagy baltát és ledöntötte vele a falat. És mikor az emberek déltájban a piacra mentek azt vették észre, hogy az Óriás egy csodaszép kertben játszik a gyerekekkel, a legszebb kertben, amit csak életükben láttak.
Egész nap játszottak és este odamentek elköszönni az Óriáshoz.
– De hol van a kis társatok? – kérdezte -. A fiú, akit feltettem a fára? – Az Óriás ?t szerette legjobban, mert a kisfiú megcsókolta.
– Nem tudjuk – válaszolták a gyerekek -, elment.
– Mondjátok meg neki, hogy holnap jöjjön el – mondta az Óriás. De a gyerekek azt mondták, hogy nem tudják, hol lakik és azel?tt még sohasem látták. Az Óriás nagyon szomorú lett.
Minden délután, iskola után a gyerekek az Óriással játszottak. De a kisfiú, akit az Óriás szeretett, nem jött el többé. Az Óriás az összes gyerekhez nagyon kedves volt, habár els? kis barátja után vágyódott és gyakran beszélt is róla.
– Mennyire szeretném látni ! – szokta mondogatni.
Évek teltek el és az Óriás nagyon öreg és gyenge lett. Már nem tudott a gyerekekkel játszani, így hát egy nagy karosszékben üldögélt és figyelte, ahogy a gyerekek játszanak és a kertjét csodálta.
– Sok szép virágom van – mondta -, de a gyerekek a legszebb virágok.
Egy téli reggelen öltözködés közben kinézett az ablakon. Most már nem gy?lölte a Telet, mert tudta, hogy az csak a Tavasz, mely alszik és a virágok is pihennek.
Hirtelen csodálkozva dörzsölte meg szemeit és csak nézett és nézett. Semmi kétség, hihetetlen látvány tárult a szeme elé. A kert legtávolabbi sarkában egy szép fehér virágokkal borított fa állt. Ágai aranyból voltak és ezüstös gyümölcsök lógtak le róluk és a fa alatt állt a kisfiú, akit szeretett.
Az Óriás hatalmas örömmel a szívében szaladt lefelé, ki a kertbe. A füvön át igyekezett a kisfiú felé. Amikor már egészen közel volt a fiúhoz, arca vörös lett a méregt?l és azt kérdezte:
– Ki merészelt bántani?
Mert a kisfiú tenyerén két szög nyoma volt és kis lábain is két szög nyomát lehetett látni.
– Ki merészelt bántani téged? – kiáltott az Óriás – mondd meg, hogy kardommal elpusztíthassam!
– Ne tedd! – válaszolta a gyerek -, mert ezek a Szeretet sebei.
– Ki vagy te? – kérdezte az Óriás és egy különös érzés, félelemmel vegyes tisztelet kerítette hatalmába és letérdelt a kisgyerek el?tt.
És a gyerek az Óriásra mosolygott és azt mondta neki:
– Egyszer megengedted, hogy a kertedben játsszam, ma te jössz velem az én kertembe, a Paradicsomba.
És amikor a gyerekek aznap délután a kertbe mentek, a fa alatt fekve, fehér virágokkal borítva, holtan találták az Óriást.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:20 :: Vogl Anikó