Konok szomorúság-inda
szorítja magány marta testem,
hisz nem úgy szerettelek,
ahogyan kívánta tiszta-fény? lelked.
S mikor szíveink köldökzsinórját
el akartad tépni, lefogtam reszket? kezed,
s füledbe súgtam, gyarló életemnél
is jobban szeretlek,
hisz Te vagy létem fényes ébredése,
zaklatott reményem csendes,
ám lüktet? szívverése.
Csak Te, míg mindenki más csak árnyék.
Arcod báját szívem
sz?kre szabott egére véstem.
Hisz Te vagy szerelmes lelkem
ékköves gyönyör?sége.
S ha kell, ellopom színeit a rétnek,
hogy minden nap varázsoljak neked
valami egyedin színeset, szépet.
Mert akarom, érezd, nyugtató szerelmem
boldogság-füzérként véd meg.
Ezért magasztos izzással vetem lényem
elkötelezett igába, leszek rabláncra f?zött szolgád,
hogy kékl? szemed pillantását
ne szomorún, ne haragvón vesd rám!
(Budapest, 2010. szeptember 30. 10 óra 35 perc)
————-
Robi! Annyira szépen indul a versed. Íve van. ?szintén fáj benne a hiány. Tiszta, érezhet? szavak.
Viszont a második részben szaggatottá válik, túl monumentálissá, nehézkessé. Próbáld meg egy kicsit a szó-képeket egyszer?síteni, hogy ne csak tudjuk a hiányt, hanem érezzük is a versedben.
S?t azt is megmerem kockáztatni, hogy az els? versszak önállóan is megállja a helyét.
Legutóbbi módosítás: 2010.12.04. @ 16:23 :: Beri Róbert