Amit senki sem vehet el
A repül?gépen nem bírt aludni. Csak egyetlen dologra vágyott, hogy már otthon legyen. Számolta a perceket. De sok van még hazáig! Majd Szennyei tanár úr aggodalma: „Féltelek a démonoktól!” Hát igen. Harmadszor menekül el?lük. De most hova? Romániában nem volt jó csak kisebbségi magyarnak lenni. Magyarországon keserves volt csak erdélyinek lenni. Eljött Amerikába csak bevándorlónak. „Törpefeny?…” – gondolta keser? szájízzel. – „Én nem vagyok az. Háromszor vertem gyökeret, harmadszor is kitépett a vihar.”
Szülei jutottak eszébe, s a velük való találkozás. Mennyire hiányoztak neki! Magyarországon nem érezte annyira hiányukat. Valahogy elérhet?k voltak. „Csak” 700 km-re csak 12 óra vonatozásra. Ami azt illeti, id?ben most se kell több. Szembe kell állnia velük, s megmondja: „Itt vagyok. Hazajöttem lógó orral. Mint egy lúzer!” Hm… megfert?zte ez az amerikai szójárás… F?leg édesapjával való találkozástól félt. Talán az tette annyira félelmetessé a találkozást, hogy tudta, nem fognak vádaskodni. Ismerte ?ket annyira. De ha édesapja nem is mondja ki, ? akkor is érezni fogja: „Ezt is el?re láttam.” Miért kell neki mindig igaza legyen? Egy normális kapcsolatot nem tud kialakítani. Eddig minden férfiban nagyot csalatkozott. Vagy ? okozott csalódást nekik. Mint Imre Áronnak. S még Bobnak is. A maga amerikai módján Bob szerette.
De hát mihez kezd most? Amikor eljött Romániából, azt mondták neki, menj innen, többet érdemelsz! Amikor Magyarországról jött el, ugyanezzel biztatták. Most nem mondta senki. Tényleg ? ezt érdemli? Bizonyosan. De hát hova mehetne tovább? Ha többet érdemelne? Hogy is énekelte Leonardo? El?re brassói lányok el?re pesti lányok, el?re New-York-i lányok, el?re világ lányai… Hát igen, ? sehova se tartozik már. Talán nem is e világra született. Avanti… El?re… De hova el?re?
Benyúlt a pénztárcájába. Alig néhány dollár lapult ott. Vajon hogy áll a lej árfolyama? Mekkorára n?ttek a vonatjegy-árak? Elég lesz-e a vonatjegyre?
„Eljöttem, még el se búcsúztam… Mariatól biztos nem. Még egy szóval se. Fatimától egy rövid telefonbeszélgetéssel. A valóság nagy részét elhallgatva. „Felbontottam a jegyességet, utazok haza.” „Nem sietted el?” „Nem! Örvendek, hogy megismertelek, majd írok… Jó barátn?m voltál. Üdvözöld Mohammadot is…” Ennyit érdemelt egy h? barátn?? Az osztályától… Mesélt nekik a törpefeny?r?l. Kérdésükre, hogy „Miért?” válasz volt-e az, hogy „Magas szálfa-g?göt nem t?r a magasság?” Vagy még csak ?szinte se volt velük? A többi osztálytól el se búcsúzott. ?k megpróbálták a lehetetlent. Vajon, ha tudták volna az ellene felhozott vádat, akkor milyen búcsúztatót kapott volna? Mint a szül?kt?l? S ott volt Bronek… Aki mindig kiállt érte. Akit?l annyi kedves gesztust kapott. ? biztos többet érdemelt volna, mint egy cetlit a postaládájában. Többet, mint az a hangtalan kézszorítás. Amelyt?l…
– Szerelmi csalódás? – kérdezte a mellette ül? férfi. A ruházatáról ítélve buddhista szerzetes lehetett.
– Is… – ismerte be.
Egy ideig nem zaklatta tovább. Hosszabb id? után törte meg a férfi ismét a csendet.
– Mi volt a célod az életben?
– Szerettem volna boldog lenni…
– Annyi pénzzel térsz vissza, mint amennyit az el?bb a pénztárcádban megszámoltál?
Noémi bólintott.
– Nem azok az életélvez?k, akiknek mindenb?l a legjobb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni abból, amijük van[1]…
– Én nem tartozok közéjük. Megbuktam a szerelemben, megbuktam tanárként…
– Tanárn? vagy? Nem könny? pálya. Próbára teszi az embert. A diákok szemtelenek, nem tanulnak, hálátlanok…
Noémi csak maga elé meredt, nem válaszolt.
– Nem helyeseltél… Nem ?k buktattak meg ezek szerint. Miért lettél tanár?
– Nem tudom. Ma már azt sem tudom.
– Glóriát ad? Mert meggazdagodni nem lehet bel?le.
– Nem.
– Pedig jó lenne tudnod e kérdésre a választ.
– Kedves utasaink. Kössék be a biztonsági öveiket. Rövidesen Bukarest-Otopeniben landolunk – szakította félbe beszélgetésüket az utaskísér?.
Csak személyvonatra volt elég pénze, ha nem akar gyalog hazamenni az állomásról az éj közepén. Amint elhelyezkedett a fülkétlen, gyanús tisztaságú vagonablak melletti ülésén, megint úrrá lettek rajta depresszív gondolatai.
– Szabad ez a hely ön mellett, asszonyom? – kérdezte egy nem túl bizalomgerjeszt? külsej? férfi románul. „Hú de rég nem hallottam román beszédet! Már két és féléve…” – rezzent meg a hangtól. Nem válaszolt, de az ablak felé húzódott, legyen útitársának több helye.
– Meddig utazik? – próbált barátkozni a férfi.
– Brassóig – felelte Noémi, majd megint gondolataiba merült, látszólag az ablak felé fordulva, jelezve, hogy nincs igényére a beszélgetés. Pedig furcsa módon hazai íze volt e közvetlenségnek. Amerikában nemigen tapasztalt erre példát. Legfeljebb a spanyol anyanyelv?eket látta valamivel közvetlenebbnek. E gesztusa, melyet bels? igénye, hogy magára maradjon fájdalmával, váltott ki, még jobban fokozta hangulatát. Hiszen ez a férfi nem érdemelte ki az udvariatlan elutasítást. Végeredményben az a buddhista szerzetes is közeledett hozzá. Próbálta felidézni beszélgetésüket. Mit is kérdett?
Szerencséjére a vonat csak Brassóig ment. Az utolsó napok izgalmai, lelki válsága, az utazás fáradalmai, a megkönnyebbülése, hogy már hazai földet érzett a lába alatt (még ha ez a föld futott is alatta, a robogó vonat miatt), a vonat ringatása álomba ringatta. Arra ébredt, hogy a mellette ül? nem túl bizalomgerjeszt? férfi rázza a vállát.
– Brassóba érkeztünk, asszonyom! Mindenki leszállt már… Mindjárt behúzzák a vonatot a depóba…
Ijedten nézett körül. Els? reflexével táskája után kapott, utána a csomagjait vette számba. Mind megvolt.
– Köszönöm – rebegte.
– Máskor vigyázzon… kirabolhatják. Itt nem nyugaton van… Ahol utána viszik a csomagot, ha elveszti valahol. Ez Románia. Itt gyakoriak a lopások… – nézett végig a férfi a Noémi csomagján, melyr?l lerítt, repül?gépen utazott vele. – Nagyon fáradt, ugye?
– Az vagyok… Még egyszer köszönöm… Nagyon köszönöm! – hálálkodott Noémi.
Amint hazaért, csengetett. Az els? csengetésre senki sem mozdult. Ilyen nincs! Elutaztak volna? Most mi lesz? Hotelre nincs pénze… De hát holnap reggel munkába kell menniük! – biztatta magát. Másodszor mintha mozgást halott volna bentr?l. Harmadszor is csengetett. Végre meghallotta édesanyja bosszús hangját, aki az után érdekl?dött, hogy: „Ki a franc lehet ebben az órában?” Majd édesapja papucsának jellegzetes csoszogása sz?r?dött át az ajtón.
– Te mit keresel itthon? – futott ki az édesapja száján a meglepetést?l. Ett?l aztán eltörött a csap. Mint egy nagy nyomás alatt lev? cs?b?l, mely ledobta magáról a zárat úgy buggyantak el? Noémi könnyei. Állt az ajtóban és b?gött. A napok óta magába fojtott sírás el?tört. Vagy képtelen volt sírni, vagy nem lehetett, hogy felt?nést ne keltsen maga körül. Kitört bel?le a megaláztatás, a csalódottság, a fájdalom, önvád és… és… és… Azt se látta, édesapja mikor lépett el?re, hogy szorosan átölelje, védelmez?en, biztonságot adóan, ahogyan csak egy apa tudja egyetlen lányát. Azt is csak ködösen hallotta, amikor édesapja a válla fölött mondta „Istenem…” Azt se érzékelte, édesanyja mikor jelent meg, és mikor sajátította ki. Csak állt és zokogott kegyetlenül, véget nem ér?en. Akarata se volt már. Hagyta, hogy az ágyához vezessék, s leültessék.
– Sírjál kislányom, sírjál nyugodtan…
Ki is mondta ezt? Nagy volt a különbség édesanyja vékony szopránja és édesapja mély basszusa között. Mégse fogta fel. Nem tudta mennyit sírhatott, amíg kezdett magához térni. Édesanyja mellette ült, és átölelte, édesapja el?tte térdelt, s kezét fogta.
– Le akarok feküdni…
– Azonnal vetem az ágyadat.
– Ne mondjátok senkinek… Senki se jöjjön ide…
Édesanyja el?ször egy otthon maradt pizsamáját vette el?. Bement a fürd?be, átöltözött. Mire kijött, ágya meg volt vetve. Friss ágynem? illata hatotta át a szobát. Olyan illattal, amilyen csak az otthon mosottnak van. Otthon illata volt a szobának.
A fürd?ajtó nyikordulására édesanyja azonnal bejött.
– Beszéltem az éjszakás kollégan?mmel. Ott marad holnap reggel helyettem. Itthon leszek holnap. Nem mondtam meg, hogy hazajöttél – tette hozzá Noémi vádló tekintetére. – Apád munkába megy holnap. S holnapután szombat… Most feküdj le…
Engedelmes kislányként indult az ágya felé. Arra volt még ereje, hogy átölelje szüleit.
– Ezt senki se veheti el t?lem… Ett?l nem tudnak megfosztani…
Ott álltak percekig. Majd Noémi lefeküdt. Másnap reggel arra még emlékezett, hogy feje a párnát érte, de arra már nem, hogy be is takarózott. Biztos édesanyja takarhatta be.
Amikor felébredt, jócskán a hasára sütött a nap. Nem szokott ilyen fényes nappal lenni, amikor felébred… Hány óra lehet? Hat óra elmúlt… – pillantott a karórájára, melyet elfelejtett az este levenni. Novemberben még sötét kellene legyen ilyenkor… A behúzott sötétít? mellett behatoló fénysugarak arról árulkodtak, hogy kint fényes napsütés van, amilyent ritkán látni az évnek ezen szakában. Ja persze… elfelejtette átállítani, ez még a New-York-i id?t mutatja. Kinyújtózott. Könyökével véletlenül levert egy babát. Nagyot koppant a parketten a feje. Fel se kelt az ágyból, úgy vette fel Baba babát. Egyik legrégebbi babája. Nagymamájától kapta.
– És milyen nevet adsz neki? – kérdezte t?le.
– Baba – felelte ? három éves fejjel.
– Igen, ? egy baba. De hogy fogjuk hívni?
– Baba.
Nem volt kivel tárgyalni. A baba neve Baba maradt… Nagymamája nem sokkal ezután elt?nt életéb?l. Nem látta többé kreol, mosolygós, ráncos arcát. Magához ölelte Baba babát. Úgy, mint egy kisgyermek, akit büntetésb?l szobájába zárt a szül?i kegyetlenség, s a babájánál keres biztonságot. Kint a konyhában fém a fémen koppanás hallatszott, mint amikor valaki edényt tesz a kályhára. Rövid id? múlva az óvatosan megnyíló ajtóban egy csésze g?zölg? kakaó jelent meg els?nek, csak utána az édesanyja arca.
– Gondoltam, megint kisgyerek akarsz most lenni. S egykor nagyon szeretted az ágyba hozott kakaót…
Az arcán legördül? könnycsepp ezúttal más volt.
– De jó, hogy vagytok nekem!
Amikor felkelt, s megmosdott, édesanyja megkérdezte:
– Szedd el? a csomagból a ruhádat, külön, amit mosni kell…
– Mindet mosd ki… A szagát se érezzem… – felelte Noémi gy?lölettel.
– Nagyon éhes vagy? Édesapád mindjárt hazaér… Az el?bb telefonált, hogy indul. Az ebéd addig kész lesz.
– Megvárom…
Édesapja cip?vel jött be a szobába, hogy magához ölelje. Ezúttal édesanyja is beérte perlekedés nélkül, pedig ezen mindig össze tudtak szólalkozni. Az ebédnél kissé nyomasztó volt a csend. Ott lógott a kimondatlan kérdés a leveg?ben: „De hát még nemrég boldogan mesélted, hogy végre elismerték a munkádat… Az esküv? dátumát egyeztetted velünk… S most csapot-papot otthagytál…” Végtelenségig nem lehetett halogatni. Ebéd után mesélni kezdett.
– Te el?re tudtad, miért hagytad, hogy elmenjek! – tört ki bel?le a vád édesapja felé fordulva, amikor befejezte a történetet.
– Miért gondolod, hogy én jobb döntést tudok hozni helyetted? Ha nem engedlek el, csak azért is elmentél volna. Egyetlen dolgot tehettem. Szurkolni, hogy én tévedjek, segítselek, ahogy tudd, hogy bármikor visszatérhetsz emelt f?vel. Én se vagyok isten. Egy szül? se az. Ahogy dédnagyapád se volt az – utalt arra, hogy nagyapjának a családja ellenezte nagyapjának egy cigánylánnyal való házasságát. – És a fiataloknak lett igazuk. S ha nem mentél volna el, egy életen át nem bocsátottad volna meg nekem, mert sohase tudtad volna meg, mekkorát tévedtél, hogy elmentél.
– Hiba minden választásom. Hiba volt tanárnak mennem, hiába figyelmeztetett Szennyei tanár úr. S arra meg se csóváltad a fejed! – nézett apjára vádlón. – Hiba volt Magyarország, hiba a Parlament, hiba a tanári másodállás, hiba volt Gábor, hiba volt New York, hiba volt Bob, a Gordon-család, az ottani tanárkodás, amikor jobban fizet? állást ajánlottak! Mondj egy dolgot, amit jól csináltam ebben a kurva életben!
Noémi észrevette, ahogyan szülei egymásra pillantottak. Ki üzent ezzel kinek? Noémi nem tudta megállapítani.
– Nehogy azt mondd, mint szoktad, hogy mit tanultál ebb?l kislányom? Semmit! Érted? Semmit! Semmit! Ahogyan az el?bbiekb?l sem! Csak azt, hogy bár meg se születtem volna! Tégy valamit! S te miért nem vádolsz? Miért nem mondod, hogy: „Ugye megjósoltam, és te nem hallgattál rám?”
– Tehetetlen vagyok. A legtöbb, amit most tehetek, hogy vállalom a villámhárító szerepét. Szidjál, ha ez segít. S ha odaengedsz, a legszívesebben átölelnélek… – közeledett hozzá. Noémi el?bb két ököllel kezdte ütni, majd hagyta, hogy édesapja átölelje.
– Gyászold ki magad kislányom…
Noémi már nem válaszolt. Édesanyja is féltékenyen jelent meg, hogy átölelje. Így álltak ott percekig.
[1] Ez az idézetet, amelyet egy buddhista szerzetes szájába adtam, Bagdy Em?ke könyvében találtam (Hogyan lehetnénk boldogabbak?) és elhangzott a sepsiszentgyörgyi Mesterkurzus-el?adásán is.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
