Az idős, túlsúlyos férfi járni is alig tud. Sokféle betegség kínozza a testét, de a lelke még nem engedte el ifjú éveit. Most, hogy egyedül maradt a mai estére valami különös meglepetést tartogat magának. Pár nappal múlt karácsony. Népes család vette körül akkor, fenyőillat, ajándékok. Ő is megkapta ajándékait, de neki postán is érkezett egy csomag, régi barát küldte. Egyedül akarta kibontani, tudta, hogy valami nagyon személyes, csak az ő lelkének kedveskedő ajándékot tartalmaz.
Lapos, szépen csomagolt doboz, óvatosan bontogatja. Lassan előkerül a közepesnél kicsit nagyobb méretű ajándék. Egy naptár. Fedőlapján Tintoretto festményének képe, Zsuzsánna és a vének.
Nézi a képet, megbántódhatna, de oka van rá, hogy csak a szépet lássa.
Ahogy nézi, messze viszi a képzelet, régi időkbe. Abba a kis városba, ahol akkor élt és egy hivatal vezetője volt. Sokan megfordultak nála, különféle kérésekkel. Ő a női klienseknek örült a legjobban. No nem mindenkinek, de a szép nőket mindig megcsodálta. Nem volt semmi pajzán gondolata. Egyszerűen csak szerette a szépet. Már akkor is túl volt ifjúsága delén, kifejlődött benne valami különös érzékenység a szép formák iránt. Régi barátja, aki épp modellt keresett, segített meglátni azt az apró részletet is — amit ő észre sem vett —, művészi fotókat készített kiállításokra, akt képeket…
— Milyen régen volt! — sóhajtott. Lassan meggyújtotta cigarettáját, s eszébe jutott, már ezt sem lehetne… persze, az egészsége. — Minden romlandó a földön — gondolta —, a szépség is, de ha megörökítik…
Erről beszélt mindig a fotós barát is. Lapoz a naptárban. Egy képnél sokáig időzik. Brunner Hans Patak partján ülő lány. Nézi testének vonalait, finom mozdulatait.
Eszébe jut a lány, akkor régen… nem, ő nem ilyen volt, mégis van valami abban a mozdulatban, nem is tudja miért, de rá emlékezteti.
Kifújja a füstöt, messze néz… ismerte a lányt. Ritkán jött hozzá, nem ő intézte a pénzügyeket, de ha az utcán látta mindig megfordult utána. Légiesen karcsú teremtés volt, mint aki nem is a földön jár… aranyszőke hajzuhatag hullámzott utána.
Aztán egyszer mégis betért hozzá valami aprósággal. Alig ismerte meg, hullámos, rövid vörös hajával, egészen új külsőt látott.
Akkor eszébe jutott megemlíteni a barátját, de hogyan is lehetne?
— Ő fotós — mondta — szereti a szépet. — Ennyit mert elárulni. A lány kíváncsian nézett, szemében a pimasz kis kérdés:
— Mi közöm ehhez? — Búcsúzóul annyit mondott:
— Ismeri a telefonszámomat, ha gondolja? Egy kávéra… talán.
Aztán, mint a könnyű szellő, finoman csukta az ajtót.
Egy hét múlva felhívta. Érdekes beszélgetés volt, nem gondolta, hogy ilyen természetesen zajlik a találkozás. A lány tágra nyílt szemmel figyelte a barátját, aki pár képet mutatott, úgy tapintatosan csúsztatva elé a kis albumot.
Ó, régi idők… akkor még nem volt címlap téma naponta egy csinált modell, a természeteset kedvelték, s az ritkán akadt, hogy… szóval nem volt könnyű ilyet találni.
— Meggondolom még — mondta a lány, s elköszönt.
— Mit gondolsz? — kérdezte a barát.
— Felejtsd el… nem láttad a szemét?
— De igen! — válaszolta a barát. — Valami érdeklődés, kíváncsiság volt benne. Tudod, régen fényképezek… mindenkiben van némi hiúság… majd meglátjuk…
Egy hét múlva telefonhívás jött. Egész izgatott lett.
— Szóba jöhet a fotózás, de csak ennyi!
— Ó, ki gondolt mást? — védekezett azonnal, nem is tudta miért.
Azon a napon…
— Milyen szép nyári nap volt… — emlékezik merengve. — Kora délután, mikor még erős a fény-árnyék, kontraszt, ők ketten várták, amíg a lány kilép a kertbe. Szép kertje volt, szökőkúttal, művészi kis szobrokkal, különös növényekkel.
A lány állt az ajtóban, nézte magát a magas ajtó sötét üvegében, tűsarkú cipőjét nem vette le. A barát készített pár próbaképet, hogy szokja a vaku villanását rezzenetlenül. Megborzongott a hűs levegőtől, talán az izgalomtól… aztán, mint aki a strandon lépeget fürdőruhában – mert ezt kellett elképzelnie -, elsétált a szökőkúthoz. Kattant a gép, aztán kicsit balra lépett egy bokor elé. Utasításokra figyelt, hová emelje a kezét, merre nézzen. A karja… azt sehogyan sem tudta oda emelni pontosan a feje mögé.
— Majd én segítek! — szólt a férfi.
— Azt nem! — hangzott határozottan. — Ottmarad, vagy elmegyek!
— Hagyd! — mondta a fotós —, most pont jó.
Még pár kép készült.
— Remek volt kislány, köszönöm! — s az ő barátja kezet csókolt a már felöltözött lánynak búcsúzóul.
Néhány hét múlva megérkeztek a fekete-fehér fotók. Az egyiken jelölés, ha megengedi a modell, ez kerül a megyei pályázatra. A lány hűvösen bólintott. Eltette a képeket és távozott.
A kiállítást nem látta, csak halott róla. A fotós első díjat nyer azzal a képpel.
A férfi lassan lapozgatni kezdte a naptárt. Szebbnél szebb képeket nézett, s néha megállt… emlékezni…
Legutóbbi módosítás: 2010.12.31. @ 15:27 :: Sonkoly Éva
