Hiába húztam, halasztottam, egy hivatalos ügy miatt be kellett mennem a belvárosba. A hivatalos ügyet előbb elintéztem, mint ahogy eredetileg számoltam, és úgy döntöttem, kicsit „bóklászok” itt, mert amúgy ritkán szoktam erre vetődni. Valahol a Stephans Dóm környékén jártam, amikor valaki rám köszönt a hömpölygő tömegben.
– Szia! Megismersz még?
Ránéztem az illetőre és elkezdtem kutatni az emlékeim közt. Még most is elég jó az arcmemóriám, de valahogy nem akart beugrani, hogy kit is tisztelhetek az illetőben.
– Bocs, ne haragudj, de kicsit segítsél. Nem akar beugrani, hogy honnét ismerlek. Ne mondd meg, csak említs egy helyet vagy dolgot, ami közös volt az életünkben, és akkor talán kitalálom.
– Jó! Akkor játszadozzunk egy kicsit. Macis iskola a Németvölgyi úton.
– Aha! Szóval osztálytársak voltunk, vagy iskolatársak?
– Langyos és kezd melegedni.
– Szóval osztálytársak voltunk. Megkérdezhetem, hogy mikortól?
– Persze! Hatvannégytől.
– Hú az elég régen volt, de úgy nagyjából emlékszem az osztálynévsorra. Sőt még a „ragadványneveinkre” is.
– Akkor innentől már jó úton vagy. Te voltál a Gebe és én meg…
Ahogy kimondta az általános iskolai „gúnynevemet”, azonnal beugrott a neve.
– Nem, ez nem lehet igaz! Kuka te vagy az? A Váry?
– Nyertél. Én vagyok a Kuka teljes életnagyságban.
– Mit keresel erre? Mesélj.
– Mint turista vagyok itt. Amolyan ünnepi nézelődés. És te?
– Én itt éldegélek. De gyere, van erre egy relativ olcsó presszó, ott jobban tudunk beszélgetni.
– Akkor menjünk, de én fizetek.
– Ugyan már miért? Szerintem mindenki fizeti a magáét. Nem szeretek tartozni, meg pláne meghivatni magamat.
– Én tartozok neked, és most rendezni akarom.
– Te nekem? Na ne hülyülj? Nem láttalak vagy negyven éve, hogy tartozhatnál nekem? Biztosan valami általánosban történ apróságra gondolsz.
Közben megérkeztünk a presszóhoz. Jött a pincér is és két korsó sört rendeltem, még mielőtt Kuka meg tudott volna szólalni.
– Szóval, ha megengeded, akkor én kezdeném a mesét. Úgy hiszem, én vagyok az idősebb is. Az „adósságom” is azokból az időkből származik. Úgy esett, hogy sajnos elég korán jutottunk árvaságra. A szüleink szinte egyszerre haltak meg. Hárman voltunk testvérek. A bátyám akkor volt tizenkilenc éves, éppen bevonulás előtt állt. Én, a középső akkor voltam tizenkét éves, a húgom meg nyolc.
Egy baleset következtében lettünk árvák. Egy kereszteződésben történt. Apám mint utcaseprő kereste a kenyerét. Nem mintha nem lettek volna iskolái, de máshova nem vették fel. Ne beszéljünk erről, mert a politikát utálom. Soha nem szégyellte, hogy ezt kell csinálnia, mindig azt mondta nekünk, a munka nem szégyen. Teljesen mindegy mit csinálunk, mi lesz a szakmánk, azt meg kell csinálni. Anyánk pénztáros volt a közértben. Nem éltünk valami fényesen, sőt sokszor nem volt pénzük elmenni egy moziba, vagy nyaranta, amikor minden gyerek fagylaltozott, mi csak néztük, mert még egy ötvenfilléres fagyira sem tellett. A bátyám, amikor tizennégy éves lett, el akart menni dolgozni, hogy könnyítsen valamit a nehéz helyzetünkön, de a szüleim nem engedték. Kitűnővel fejezte be a nyolc általánost, jófejű gyerek volt. Az általános után gimnáziumba került. Mese nem volt, mert a szüleinknek nem lehetett ellentmondani. Én egy lusta melák voltam, csak bizonyos tárgyak érdekeltek és ezért egyszer el is húztak, és osztályt is kellett ismételnem. De túlságosan elkanyargok az eredeti témától.
– Mondjad csak, mert ha el is kanyarogsz ide–oda, érdekel.
– Tehát ott tartottam, hogy az apám figyelmetlen volt és akkor lépett ki az úttestre, amikor éppen egy teherautó ment arra. Halálos gázolás történt. Még a helyszínen meghalt, nem tudtak rajta segíteni. Este a rendőrség jött ki a lakásunkra és közölték a szomorú hírt. Anyánk valahogy próbálta tartani magát, mert tudta, hogy mi kicsik még nem vagyunk befejezve, és a bátyánk továbbtanulási lehetősége is hajszálon lógott. Éppen leérettségizett és már nem volt lehetősége egyetemre jelentkezni, mert közben behívták katonának. Ő szeptemberi lévén, eleve év–vesztes volt.
Apám temetése után anyámat kórházba kellett vinni. A szívével volt mindég sok baja szegénynek, már gyerekkorában kapott valami betegséget, amiből soha sem tudták kigyógyítani. Két hónap után ő is követte az apánkat. Minket állami gondozásba akartak venni, de a bátyám valahogy elintézte, hogy leszereljék és ő már, mint nagykorú, elvállalta a mi a nevelésünket. Mi az egészből annyit fogtunk fel, hogy árvák lettünk, nincsenek szüleink, és kicsivel több a házimunkánk. Nekünk kellet a húgommal takarítani, vásárolni meg mosni is. A bátyánk a Ganzban dolgozott. Próbálta letenni az esti–iskolát, de nem maradt hozzá ereje, mert sokat kellett túlóráznia, hogy elég pénz gyűljön össze. Én egy zárkózott fiú lettem. Ezért kaptam a Kuka nevet. Nem voltam én kuka, csak úgy tettem mindenütt, hogy hagyjanak békiben. Amolyan struccpolitika volt. Legjobb elbujdokolni a bajok elől és nem törődni vele. Nem bizonyult jó megoldásnak, de ezt akkor még nem tudtam.
– Mi össze–vissza annyit tudtunk, hogy nem szeretsz senkivel sem barátkozni, és egy amolyan nehezen megközelíthető fiú vagy. Utáltad a konfliktusokat és kerültél minden nézeteltérést másokkal. Sajnos sokat hecceltek, mert tudom, a gyerekek, ha nem is szándékosan, de nagyon gonoszak tudnak lenni. Ebből lettek aztán a problémáid, mert egy darabig eltűrted, de sokszor elfajultak az indulatok, és akkor bizony hamar eljárt a kezed.
– Ne is mondd. Eleve úgy ismertek a tanárok, hogy a Kuka egy átok rossz kölyök és mindenkit elnáspángol, aki neki nem szimpatikus. A bátyám nem győzött eleget feljárni az iskolába, mindig behívták. Volt is nagy csodálkozás, amikor az ellenőrzőmbe beírtak és becitálták. Csak kevés tanár ismerte az egyéni katasztrófánkat, nem tudták, hogy bátyánk nevel minket. Sok olyan tanár volt, akik azt szerették volna, ha sikerül állami gondozásba nyomni, legalább engemet, de valahogy sikerült megúsznom. Az állam inkább havonta fizette a segélyt a bátyámnak, semhogy intézetbe vigyenek. De már megint elkanyarodtam a témától. Így soha nem érek majd a végire. Itt maradhatunk akár holnap reggelig is, ha így folytatom.
– Az nem fog menni valóban. Itt éjfélkor zárnak, de ne siess, van még addig időnk. Még csak hat óra. Folytasd kérlek, mert gondolom, most kerülünk majd mi is bele a történetbe.
– Történt, hogy megrendezték a szokásos papírgyűjtési versenyt. Ez abból állt, hogy az osztályokat csoportokra felosztották és házról házra, lakásról lakásra kellett járnunk a kis kézikocsinkkal, és a háztartási papírt, rongyot és fémet kunyeráltuk össze, hogy azt a MÉH telepeken értékesítsük. Én eleve undorodtam ettől. Nyaranta mindig ebből próbálkoztunk a húgommal pénzt csinálni, több–kevesebb sikerrel. Nem mindenütt fogadtak minket szívesen. Sok helyről eleve elzavartak, hogy ne kolduljunk. Másutt meg behívtak minket és megvendégeltek ezzel–azzal. Szégyelltük magunkat, de rá voltunk kényszerülve. Soha nem szerettünk kérni senkitől, és nehezen is fogadtunk el bármit. Kijelentettem az osztályban, hogy a kapott pénzemet, amit kapok a papírért, nem adom be a közösbe. Mindenki fel volt háborodva és bepanaszoltak az osztályfőnöknek, hogy én nem akarok részt venni a közösségi munkában. Margit mama nem akart velem sokat foglalkozni, talán emlékszel, milyen volt. Ránk hagyott szinte mindent, csak a tantárgyára, amit tanított, fordított nagy gondot. Oda is hívott a tanáriba és azt mondta, megérti a nehéz helyzetünket, de nem tud mit tenni. Nem vonhatom ki magamat a közösségi munkából, tehát a pénzt be kell adnom a közös kasszába. Először úgy próbáltam védekezni, hogy délutánonként egyszerűen nem mentem el veletek együtt. Aztán egyik nap – mivel tudtátok hol lakom – eljöttetek hozzánk. Te, a Szancsó, meg a Horváth, ha nem tévedek.
– Aha stimmel, innentől már én is tudom a történéseket. Te voltál a csoportunkban a negyedik. Éppen azon dühöngtünk hárman, hogy a ti házatokban rengeteg a papír, a rongy meg miegymás és miért nem gyűjtöd össze. Magunk mentünk oda, hogy majd mi elvisszük, de a lakók nem engedték. A Horváth akadékoskodott volna, de te meghallottad a vitát és kijöttél a lakásból. Beinvitáltál minket. Körbemutattál, és csak annyit kérdeztél meg tőlünk: – Még ezt is el akarjátok vinni a közősbe? Nem adom. Ez, ami ebben a házban van, az enyém. Ne is próbálkozzatok, úgysem kapjátok meg. – Nem kellett nagyon körbenézzünk, mert észrevettük, hogy nem éppen, hú de gazdagon vagytok berendezkedve. A konyhában ott sorjáztak az újságkötegek meg egy csomó üres üveg is. Akkor még létezett az üvegbetét is az üres üvegekre. Miután eljöttünk tőled azt mondtam a többieknek:
– Van egy ötletem srácok. Hagyjuk ki a Kukát ebből az egészből. Viszont ami pénz befolyt, azt adjuk inkább neki. Nagyobb szüksége van rá, mint akárkinek. Amúgy sem tudjuk, hogy az a pénz, amit összegyűjtünk, hova is megy. Mondanak mindenfélét.
– Én nem hiszem, hogy Kuka elfogadja – replikázott Szancsó. – Sokszor meg akartam osztani vele a tízórait, és mindig visszautasított. Gondoljátok, most majd másképpen tesz? Van annyi büszkesége.
Akkor én álltam elő azzal, hogy majd én elintézem a dolgot. Volt egy udvar, tőlünk nem messze, ahol nyaranta szüretelésre kerestek fiatalokat. Azt találtam ki, hogy megbeszéltem, a kosár cseresznye mellé – ami egyébként is járt – adjuk oda nektek azt a pénzt, amit mi így összegyűjtöttünk. Inkább vállaltuk a kockázatát annak, hogy mi leszünk majd az utolsók az osztályban, akik nem gyűjtöttek elég papírt, meg roncsot és miegymást. Így is lett. Sőt arra is emlékszem, hogy a szüret után még összeadtunk egy mozijegyre valót is, és hosszas rábeszélésre eljöttél velünk.
– Igen, így volt. Én később tudtam meg az egészet valakitől. A nyolc osztály elvégzése után szakmunkásnak mentem. Ez amolyan iskola és munka volt együtt. Nem fűlött hozzá a fogam, mert inkább dolgoztattak minket a szakik és keveset tanultunk. Néha–néha mutattak egy–egy fogást, amit amúgy is ismertünk már gyakorlatból.
A bátyánk aztán egy nap – miután a húgom is kész lett az elemivel – összepakoltatott velünk két napra való tisztaruhát. Nem mondta, hova megyünk, de másnap reggel már Ausztriában voltunk. Onnét mentünk Svédországba, és azóta is ott élünk. Én autószerelő vagyok, saját műhelyem van. Bátyám szerszámlakatos lett. Jól keres. A húgom meg most várja az első gyerekét. Jól vagyunk. Most, hogy szabadon lehet jönni–menni, felkerekedtem egyedül, hogy megnézzem a múltat. Nem készültem rá és a véletlen hozta úgy, hogy most törleszthetem a „számlát”.
– Kuka, nem tartozol. Nincs mit törlesztened. És nem is én voltam az egyedüli, aki akkor segített. Fogalmam nincsen, mi van a többiekkel. De tudod mit? Cseréljünk címet és telefonszámot. Valamikor majdcsak összefutunk még az életben. Ma már amúgy sincsenek távolságok. Ha semmi más, de sors a kárpótolt valamelyest. És nekem meg jó volt találkozni egy olyan emberrel, aki emlékezett, hogy valaha tudtam rajta segíteni. Ez több annál, semhogy most kifizetted volna a számlát. Egy barátságot nem pénzben szoktak értékelni. Egészen más az értékrend alapja. Megbecsülni kell dolgokat, ápolni és tenni kell érte.
