Világom nem volt ragyogó,
de a díszek, az ablak,
odakinn a hó,
lovak nyakán a csengő,
folyón a jég szemfedő,
hárs vállán a zúzmara,
fenn a fényes Nap maga
akkor összefogtak,
s a káprázat megmaradt.
Azóta mindenben
a szépet keresem.
Csak a türelem fogy,
s a végtelen idő
nekem rendelt része.
Emlékszem a fényre.
Ott lebeg a hó felett.
Ha elszáll,
a képzelet újrateremti,
míg belőlem, végül
nem marad már semmi.
Legutóbbi módosítás: 2011.01.04. @ 07:30 :: Takács Dezső