Könnyedén
éled a lap,
kezem alatt éj ível,
fut a szén,
nézem,
a vonalközti hiányok hogyan töltik
ki semmivel a teret.
hányszor leírtalak –
kéz szalad kéz után.
Ne ölelj meg, mondom ilyenkor,
mocskos vagyok.
Nagyot álmodtam.
Egymásba fulladt bátortalan erek,
most rohanó fekete vonalak.
Világ kerekszik,
már-már látlak.
Ki olvasná fejemre a tétova
igazságot,
a szennyről mindig csak szó esett,
én csak úgy pipáltam,
ahogy a halak,
és kicsúsztam bárki
keze közül.
Alakulj,
nem hagyok időt,
sem akár foltnyi csendet,
megőrültem, nézd, szénnel kiabálok,
hajad szaggatom,
elkenem a szemed,
szád sincs már,
most törlöm a házad,
ne legyen semmid,
csak ez a nyak
ez a lehajtott fő,
ez a rajzolt
előttem alázat.
…és nem elég,
fut a szén,
hangsúlyos legyen, hogy nem vagy,
nagy, kusza semmibe burkollak,
ez én vagyok itt,
a semmi peremén,
házakkal játszó óriás,
hínárfürtű gyerek,
ezen a lapon most béke van,
csend,
angyalfény és mosoly,
új nap,
ma is megöltelek.
Legutóbbi módosítás: 2011.01.15. @ 07:09 :: Nagy Horváth Ilona