Csíp?s hajnalok és korán süpped? esték
kint rekednek s lassan odafagynak
ajtód elé, s mi szomorkásan már vissza-
számolunk… az együttlét percei rohannak.
Nézz rám, kedves, hagyd a mulandót,
itt a mában jöjj közelebb felém,
hagyd, hogy ujjaimmal érintsem mosolyod,
míg arcodon felragyog a holdfény.
—
Magdolna, túl sok a „volt”, az a volt, amit már nem egyszer, nem kétszer írtak meg el?ttünk a nagyok, a kicsik. Talán ez még nem is lenne baj, ha tudnál valami mást, valami újat hozni, valami új formát, ritmust, hangulatot, képeket.
Mert most így, egyel?re marad egy sejtelmes vallomás, gondolat, ami még nem kerekedett verssé.
A te verseddé.
Persze a lehet?ség még el?tted áll ( hisz az érzés megvan ).
Legutóbbi módosítás: 2011.01.17. @ 05:13 :: Jószay Magdolna
