A magas, sovány férfi már sokadik órája várakozott a gyéren megvilágított folyosón. Hol a cipője orrát, hol a lassan vánszorgó óramutatót bámulta egykedvűen. A mellette ülő tömzsi kopasz türelmetlenül krihácsolt, majd odaszólt a fülke előtt álló portásnak.
— Maguk aztán tudják húzni az időt!
A portás megrántotta a vállát, és nagyot harapott a kezében lévő szendvicsbe. — Nem én vagyok a behívó! — mondta tele szájjal, és kisujjával az egyik ajtóra bökött. — Ottan tessék reklamálni!
Felpattant ültéből a tömzsi, ideges járkált a folyosón. — Most mondja meg! — állt meg hírtelen a sovány előtt — Két óra! Két rohadt órája, itt rohadok, és még semmi! Most mondja meg!
Mielőtt a sovány megmondhatta volna, a tömzsi tovább robogott. A vécé előtt megfordult, és rohant vissza. — Na! Mit mondtam! Még mindig semmi!
— Kérem a huszonhatos sorszámú ügyfelet, fáradjon be a rendelőbe! — recsegte a hangszóró, majd hosszú sípoló hang következett.
A sovány férfi a kezében lévő cédulára nézett, aztán a hangszóróra, majd az ajtóra, és csak ezután pattant fel ültéből. — Én vagyok az! — mondta büszkén kihúzva magát, majd belépett az ajtón.
— Jó napot kívánok! A huszonhatoska vagyok! — mondta köhögve.
— Zsebkendőbe, ha kérhetném! — szólt az asztal mögött fehér köpenyben helyet foglaló, és vastagkeretes szemüvege mögül tekintetével szinte átfúrta a férfit.
— Nem tudom, jó helyen járok e — kezdte a sovány —, én a betegközvetítőt keresem!
— Mi vagyunk a betegközvetítő! Miben lehetünk a szolgálatára? — kérdezte a fehér köpenyes. Közben felállt az asztaltól, és hírtelen a megszeppent férfi mögé lépve, a jéghideg sztetoszkópot a hátának nyomta.
— Juj ez hideg! — ugrott egy kisebbet ijedtében a sovány.
— Tehát mit óhajt? — kérdezte ismét a köpenyes és beletúrt a férfi hajába.
— Betegállományba szeretnék menni! Tartós betegállományba! — mondta nyomatékkal a sovány.
— Ez lenne a másodállása? — kérdezte a másik, és visszaült az asztal mögé. — Foglaljon helyet!
— Hogy tetszett mondani? — kérdezte csodálkozva a sovány, miközben belehuppant az egyik székbe.
— Ugye van a főállása, és a betegállomány lenne a másodállása. Ezt kell megoldanunk, igaz?
— Iiigen! — dadogta a férfi. — Persze! Azért jöttem! Szeretnék dolgozni, de úgy, hogy a betegállományra járó kevéske pénzemet is megkapjam!
— Mert sok kicsi, sokra megy! — nevetett fel a köpenyes, és ujjával játékosan megfenyegette páciensét.
— Ahogy mondani tetszik.
— Tudja, ez a jelszavunk.
— Gratulálok! — udvariaskodott a sovány.
— Mit is mondott! Milyen betegségben szenved? — kérdezte hírtelen az asztal mögött ülő.
— Nem mondtam semmit.
— Szóval, ezt is mi találjuk ki, Igaz?
— Ha lehetne. Mit ajánl?
— Ahogy így elnézem magát — mondta a köpenyes előrehajolva ültében —, elég vérszegény. Mit szólna egy tüsszös mandulagyuszihoz, tüdőgyuszival és magas lázzal megspékelve. Na?
— Ez jó, ez tetszik! — mondta izgatottan a sovány. — Esetleg egy kis magas vérnyomás! Tetszik tudni, a tódőgyuszi mellé…
— Jó ötlet! — vágott közbe a férfi. — Szeretem, ha az ügyfeleink kreatívak! Még valami?
— Nem is tudom…
— Na, bátran! — bíztatta őt a másik. — Nem kell szégyellnie! Miben szeretne még szenvedni?
— Tudja — felelte a sovány izgatott reménykedéssel —, nekem még sosem volt aranyerem!
— Remek! — kiáltott fel örömmel a köpenyes. — Micsoda ötlet! Ez a beszéd drága uram! Egy aranyér rendel!
— Ezek után mi a teendőm?
— Szinte semmi! Menjen be dolgozni! Én a saját orvosunkkal felvetetem betegállományba, és a lakására küldök egy pótbeteget.
— És a beteglátogatók?
— Mivel a pótbeteg a maga lakásán, a maga ágyában fekszik, eszük ágába se jut gyanakodni. Ön továbbra is dolgozhat a KFT-ben! A főnöke boldog, hisz magára mindig lehet számítani, hisz sosem beteg. Zsebből-zsebbe kapja a pénzét, a TB pedig átutalja a betegállományra járó összeget, azt a fránya hatvan százalékot.
— Én önök?
— Mi kérem kapunk tíz százalékot! A hatvan százalék tíz százalékát. Így maga a betegsége alatt ötven százalékkal több fizetést kap. Most mondja meg, nem megéri betegnek lenni?
— És mi van, ha rosszabbul leszek?
— MI lenne? A pótbeteg is rosszabbul lesz, ez az összegen nem változtat.
— De én verejtékben úszom, ha lázas vagyok! — makacskodott tovább a sovány.
— A pótbeteg is! — mondta a köpenyes, és türelmetlenül nézett az órájára.
— Félrebeszélek!
— Ő is!
— És mi van, ha ne adj Isten, meghalok?
— Miért nem ezzel kezdte! — kiáltott fel mérgesen a fehér köpenyes. — Megkérem, fáradjon ki a váróba, és húzzon egy másik számot! Ugyanis a halott közvetítést a másik irodában intézzük.
Legutóbbi módosítás: 2011.01.18. @ 12:00 :: S. Szabó István