Szegény Szaléz testvér még a fogadalom tétel után is sokáig nyögte Bálám-szamár vele szemben az eladás előtt tanúsított, minősíthetetlen magatartását. A szamár nem elégedett meg azzal, hogy megette Szaléz testvér fa-gyöngyökből készült rózsafűzérét – annak csak a végén lévő keresztet hagyta meg, úgy látszik nem tetszett a kereszt faragása a válogatós szamárnak -, felfalta kedvenc szalmakalapját, leköpte körgallérját, több ízben – és mintha csak véletlen volna – patájával rálépett Szaléz testvér saruba bújtatott, meztelen lábára. Legkínosabb következménye a szeretett szalmakalap elvesztésének lett, mert Szaléz testvér, a kolostorban működő, roppant ésszerű munkamegosztás szerint kertésztestvér volt. Voltak szabótestvérek, susztertestvérek, borbélytestvérek és más hasznos mesterségek művelői is az akkori kolostorokban. A ferencesek igyekeztek ugyanis önellátók lenni. Egy szó, mint száz, Szaléz testvér napszúrást kapott a szokatlanul meleg, őszi verőfénytől, lévén, hogy a koldulásoktól eltekintve, legtöbb idejét a kolostor rózsa- és haszonkertjében töltötte. A heveny fejfájás ugyan hamarosan enyhült, de még sokáig hányingerrel és szédüléssel küszködött.
Úgy látszik azonban, Bálámnak mindez nem volt elegendő, mert a juhásszal a vásáron való alkudozás közben akként rúgta a jó Szaléz testvért ágyékon, hogy őkelme csaknem négykézláb és guggolásba görnyedten esett be Bálám árával, a kolostor kapuján. A kisdolgát is ebben a hétrét görnyedt testtarásban, mindkét keze szakszerű igénybevételével tudta csak elvégezni. Szóval maródi lett, sokat nyomta az ágyat. Azt az alkudozók nem láthatták, hogy a szamár előbbi gazdája egy pipaszurkálóval, orvul megbökte a szamár tomporát. A következő év húsvéti vigíliáján sem tudott az atya részt venni, mert a szabótestvér által készítendő haskötő nem készült el időre. Így aztán húsvét szombatján Szaléz testvér arról álmodozott, hogy a rendfőnök ünnepi, arannyal átszőtt miseruhájában ő celebrálja a húsvéti misét. Ekkor nem az aranytól, nem az orgona belső hallása által felidézett zengésétől, hanem lelke emelkedettségétől úgy érezte, mennyei ragyogás veszi körül.
Koldulni meg aztán végképp nem tudott eljárni.
*
Poncian atya erőlködve húzta a kétkerekű kocsit, amivel kéregetni szoktak. A homokos úton apró porördögöket kergetett a szél. A homok aláment Poncian atya tógaszerű habitusának, de a szeme és a szája is tele lett a jó jászsági homokkal. – Na. Ez a nap is jól kezdődik – dörmögte a páter. Erős lelkiismeret furdalás gyötörte. Ő okozta a szamárral Szaléz testvér minden kálváriáját. Rengeteg rózsafűzért végigimádkozott: Krisztus urunk életének összes titkát, miatyánkot, üdvözlégyet beleértve. Lelke azonban csak háborgott. Sehogy sem tudott megnyugodni. Most is legszívesebben a rózsafűzért morzsolta volna, de a szekér húzásához mindkét kezére szüksége volt. Ráadásul a homokos út éppen emelkedett, közeledett az atya a később Dérynéről elnevezett szigetéhez a Zagyvának. Az atya nem szerette ezt a szigetet. Nem csak azért nem, mert az már akkoriban is világi hívságok színtereként szolgált, hanem mindig eszébe jutott egy harminc évvel azelőtti skandalum.
Az úgy volt, hogy akkor is szekeret húzott – novíciusként – a szent emlékű Gothard atyával, amikor a sziget közelében szekerük egyik kerekének a tengelyvég-szöge kiesett. Kiesett az egyik kerék, fáradtan rogyott le a két barát, nem tudták, most mitévők legyenek. Szerencséjükre a közelben volt egy kovácsműhely, ahol a mester több inassal és segéddel serénykedett. Meglátták a pórul járt barátokat, és jó keresztényként rögvest a segítségükre is siettek. (Tudva lévő, hogy a jászokat a ferencesek térítették át pogány hitükről a kereszténységre, akik többségéből jó katolikus vált. Ám a jász nyakasság és az egykori ellenállás maradványai még fel- felütötték a fejüket Jászországban.)
A mester segédjei egyívásúak voltak az ifjú Ponciannal, ismerték őt és a családját is.
A szekeret ripsz-ropszra megjavították: a mester kalapált egy új szeget a tengely végébe, a kerék puskáját szakszerűen megkenték kocsikenőccsel úgy, hogy a szekér jobb lett, mint új korában.
Volt a legények között egy rímfaragó féle, aki a következő rigmussal botránkoztatta meg a szentéletű barátokat:
„- Hej, te szegény Ponciján,
A begináknál sok a ján’,
Mégsem tudja Ponciján,
Mi nő a jányok punciján”.
Ekkor tapasztalta meg a fiatal páter, senki sem lehet próféta a saját hazájában. Még most is elvörösödött a szégyentől az idős páter az emlékezésben.
Most azonban semmi különös sem történt szégyene egykori színhelyén. A megpróbáltatások később vártak csak igazán rá.
*
A páter a Berényhez közeli tanyák között koledált. Éppen egy módosabb tanyaházhoz igyekezett nagy fújtatással, amikor már messziről meglátta őt egy süldőlány. A lány hírtelen sarkon fordult, és beszaladt a tanyaház udvarára.
– Idesanyám! Idesanyám! Gyün a kódispap!
– Mondd azt jányom az atyának, hogy nem vagyok itthon. Átmentem a szomszéd tanyára sóért – ö maga pedig nagy hírtelenjében belebújt a tornácon lévő nagyocska tulipános ládába, amiben egykor az asszonyka a kelengyéjét hozta volt a házhoz, de manapság már üresen állt.
Közben Poncian atya befordult kétkerekűjével az udvarra. A kislány illendően köszöntötte:
– Dicsértessék a Jézuskrisztus!
– Mindörökké, édes lányom. Hát anyád hol van?
A lány elmondta betanított szöveget, de a pátert az élet türelemre és kitartásra nevelte. Ezért a következő szavakkal fordult a kislányhoz:
– Nem baj, lányom. Leülök ide a tornácon, a ládára, megvárom édesanyádat, amíg haza jön a szomszédból (noha tudta a ravasz páter, hogy a legközelebbi tanya legalább két kilométer járóföldre eshet ettől a helytől).
A kislány ijedten szaladt az udvar hátuljába, a kazlak közé, ahol az apja éppen a szalmakazlat igazgatta, amit az éjszaka igencsak megtépázott azoknak a kis porördögöknek a nagybátyja, az északi szél, akik bele bújtak korábban a páter csuhájába is.
– Idesapám! Idesapám! Meggyütt a páter, és ráült idesanyámra!!
– Teringettét! – kiáltott Péter gazda és lelépkedett a kazalhoz támasztott lajtorjáról. – Ez a pap még csak most jött meg, és máris…!! – Azzal, vasvillával a kezében a tanyaházhoz szaladt. A páter nem értette a nagy felindulás okát, de azért egy kicsit az inába szállt a bátorsága. Majd összeszedte minden bátorságát és megszólalt:
– Dicsértessék, gazduram! Kislány hoznál nekem egy ital vizet?
– Majd hoz a feleségem tiszteletes uram – mondta Péter gazda, és tétován szétnézett. Hol lehet az asszonykája? A páter is feltápászkodott a ládáról, és követte szemével a gazda kutató tekintetét. Halk nyikorgással emelkedett a láda teteje a páter mögött. Sára asszony lángvörösen bújt elő, és szó nélkül bement a házba, hozni a páternek egy kupa ivóvizet.
– Osztán, mások hány tojást szoktak adni kelmednek, atyám?
– Ki, mennyit – válaszolt a páter. – Kitől mennyire telik. Van, aki két-három tojást ad, de előfordult olyan is, hogy egy tanyán egyszerre tíz tojást kaptam.
– Na, asszony! Hozzál húsz tojást a tisztelendő atyának. Így töröljük le a házunkon esett szégyent.
*
Poncian atya – már hazafelé menet – betért még egy tanyára. Itt igen gazdagon megajándékozták: az apróságok mellé kapott egy élő libát is. A liba egy öregedő, de nagyon hamis gúnár volt. Eleinte úgy gondolta a ház asszonya, meghizlalja Mártont és eladja Berényben, a heti vásáron. Igen ám, de Márton igen harciasan védekezett. Reszelős csőrkávájával betyárosan megcsípte az asszony takaros lábikráját. Ekkor döntöttek úgy, jó lesz ez a barátoknak. Márton ez ellen is tiltakozott, de senki sem értetette, miért gágog olyan fennhangon.
Győzött a túlerő. Mártont leszorították a földre, majd az asszony a jobb hóna alatt tartva Mártont úgy, hogy bal kezével összefogta a lúd két lábát, farkával a páter felé nyújtotta azt. A liba pedig, ahogy kiszabadult a szorításból, végig összepiszkolta Poncian atya hétköznapi ornátusát. A fiatalasszony nem tudta türtőztetni nevetését a sóbálvánnyá meredt atya előtt, és kacagva szaladt be a házba vízért és törlő ruháért. A kimosdatás után is végig lehetett látni az atya habitusának elején, hogy Márton alaposan beevett porcsínból. Ez kevéssé zavarta pátert, de jobban szerette volna ebben a pillanatban, ha nem lett volna olyan kifinomult a szaglása. Mindezzel azonban még nem volt vége megpróbáltatásainak.
Az is ismertes, hogy akkoriban a Jászságban – pláne a tanyákon – nemigen volt még illemhely. Azaz a tanyasi illemhely a kazlak tövétől a látóhatárig terjedt. Az atya odasúgta a gazdának, mi a baja.
– Menjen az atya a kazlak tövébe, ott elvégezheti a szükségét. – Igen ám, de a kazlak mindkét végénél kisgyerekek bámulták, hogyan is végezheti egy barát a nagydolgát. Leeresztette hát Poncian atya a csuháját és kegyes búcsút vett a tanyaház népétől.
A szükség azonban tovább gyötörte. Alig várta, hogy egy sűrű kukoricáshoz érjen. Letámasztotta a kocsi két rúdját a földre, és beiramodott a kukoricásba. Arra sem volt ideje, hogy széjjelnézzen, de úgy ítélte meg, jól bent jár a zöld sűrűségben. Lekucorodott. Egy női hang huncutkodva rászólt:
– Osztán milyen vastag az a kukoricacső tisztelendő atyám?
A közelben asszonyok kapálták a sorok közé vetett fuszulykát.
Márton gúnár, feledve lebéklyózott állapotát, jó ízűen kacagott az asszonynéppel együtt a megszorult baráton.
Legutóbbi módosítás: 2011.01.19. @ 18:27 :: Csillag Endre
