Gyászolok.
Gyászolok, mert elvesztettem valakit, akinek a halálára fel voltam készülve, de mint kiderült, erre nem lehet felkészülni. A veszteség, ez a végleges valami szíven üt, és a léleknek nehéz feldolgozni. Aki elment, oly közel állt hozzám, hogy szinte testvéri szeretettel kötődtünk egymáshoz. Ő volt életem tanúja, mindenkori segítője. Betegségeimben ápolóm, gondjaimban vigasztalóm, gyerekeim szerető pesztrája, ő volt “a Rózsi”. A szomszédom volt, de ennél sokkal több. A biztonság. Hozzá bármikor bármilyen gondommal, bajommal mehettem, és ő is bármikor bekopoghatott hozzám. A világ legjobb lelkű asszonyaként él ma is bennem. Sajnos, végig kellett néznem, mint veszti el önmagát, mint dúlja szét személyiségét a leggaládabb betegség, melyet alzheimer–kór néven említ a tudomány. Belepusztultam a látványába. Már nem azt fájlaltam, hogy elveszítjük, hanem azt, ahogyan kimúlik. Végül már intézetbe kellett helyezni, de a családdal napi kapcsolatban voltam, s a hírek ismeretében már vágytam, óhajtottam, őérte, hogy legyen vége. Ha meggondolom, eleve nekem kellett volna eltemetnem, mert akkor most úgy érezném, tettem a dolgom. De nem tettem, mert én is nyugdíjas vagyok, mert Rózsinak vannak gyerekei, akiknek ez a feladata.
Gyászolok…
Mert valaki kérni kényszerült annak a tudatában, hogy nincs miből megadni, mert természetes lett mára a kérés, amely Nagy Lászlóval szólva: „a kérés nagy szégyen”.
Rózsi temetése előtt a lánya, Erzsike – aki egy évvel korábban temette el élettársát, felnőtt fia apját – megkereste tőlem távol élő lányomat, és kölcsönkért százezer Ft–ot három hónapra. Ezt tőlem kellett volna kérnie, én voltam a “rokon”, de én még messzebb voltam, ezért felhívtam a vejemet, és felelősséget vállaltam Erzsikéért.
A kölcsön az én erkölcsöm szerint szégyellnivaló valami, kiszolgáltatottá, megalázottá teszi azt, aki mástól kérni kényszerül. A haláleset az egyetlen, amelynél elfogadhatónak tartom. Elvégre ki az, aki készül erre az eseményre? Különösen, ha már korábban minden pénze ráment az orvosokra, a távolsági buszok viteldíjára, magára a betegére.
Gyászolom…
magát a kérést, mert mára elvesztette jelentéstartalmát, az adott szó erejét, biztosságát, de gyászolom a biztonságomat is, mert én kerülhetek lehetetlen helyzetbe általa. Ugyanis én eddig abban a meggyőződésben éltem, hogy a kölcsönt meg kell adni. De valami történt a társadalmunkban, mert másként éli meg ma a kérést az, akinek nincs pénze. Ő úgy gondolja, adjon, akinek van, de ne várja, hogy visszakapja. Akkor pedig azt kellene mondani: adj, mert különben szégyenkezel, hogy én nélkülözök.
Gyászolom…
az egyre nagyobb számú jellemek torzulását, magyarul a tisztességet, amelynek közösségmegtartó, emberformáló, számon kérő ereje volt.
A fentiek értelmében én magam, természetesnek tartottam, hogy a fiatalasszony hozzánk fordult. Aztán nem tetszett nekem, hogy három, sőt hat hónap elteltével sem jelentkezett. Nem is az zavart, hogy nem törlesztett, hanem ahogyan lapított. Próbáltam mentegetni magamban, mert ő is azon emberek közé tartozik, akit még az ág is húz, de igenis zavart, hogy adóssá váltam miatta. Ami igazán bőszített, hogy soha, egyetlen alkalommal sem hívott fel, nem kért elnézést, nem kért időhalasztást. Hívtam, szemrehányást tettem neki, ilyenkor kétségbe esve mondta, hogy annyi pénze sincs, hogy kártyát vegyen a mobiljába. Megrendítően szürke, inkább talán száraz hangon beszélt. Hiányzott a hangjából az élet. Arra hivatkozott, hogy nincs munka, de higgyek neki, nem marad adósom. Anyja zsebkendőnyi házát árulja, már vevője is van, abból akar törleszteni. Gyerekeitől nem akar kérni, magának kell megoldania, ez az ő ügye.
Tudom magamról, hogy súlyosan érzelmi fogyatékos nőszemély vagyok, de úgy sajnáltam ezt a lányt, hogy már–már kifizettem az adósságát. Soha senki nem szánta, nem törődött vele, csak az anyja segítette, s most ő is elhagyta. Nem elég, hogy gyászol, hogy fájdalmas veszteség érte, még szégyenletes helyzetbe is került. Másként meg, hogy jövök én ahhoz, hogy miatta adósa legyek a vejemnek?
Akárhogy is volt, szántam az árvát. Két gyereke született két kapcsolatból. Első férje alkoholista, durva, bárdolatlan ember volt, akitől elvált, amikor kislányuk két éves volt. Gondolom elege lehetett a házasság intézményéből, mert nem nézett szét a férfipiacon, ezzel szemben jelentkezett az első szerelem, akiért kislány kora óta rajongott. Ismerte, tudnia kellett, hogy ez sem különb az előzőnél, ezzel szemben szerette. Első, nagy lángoló szerelemmel. A szerelem pedig nagyúr. A nők buták, ha szerelemről van szó iskolázottságuktól függetlenül; azt hiszik, hogy az ő vonzerejük mindennél erősebb, mindent meg tud változtatni. De ez a férfi már először is mást vett el, csak amikor elhagyták, akkor jött Erzsikéhez. Végh János még el is vette volna, de történt valami, amire senki nem számított: Az első férj, közös gyermekük édesapja hirtelen meghalt. Erzsike tehát nem csak elvált volt, de hirtelen özvegy is lett. Miután gyermeke volt a házasságból, ez komoly anyagi előnnyel járt a Társadalombiztosító jóvoltából a lány nagykorúságáig. Ezt pedig nem lehetett nem elfogadni. Akár hozománynak is beillett, sőt, havi bevételt. Tehát anyagi megfontolásból nem köttetett házasság a kapcsolatból. Ez mit sem változtatott az élet rendjén: rövid idő múlva megszületett a közös gyermek: Végh Jancsika. A baba gyönyörű volt, nyugodt, egészséges. Minden szépen alakult, de a fiatal anya vizslató szeme észrevette, hogy a baba hallásával nagy baj lehet. Soha nem mozdult, nem rándult meg nagyobb zajokra. Rövid idő alatt kiderült, hogy süketnéma. Falun éltek, hozzájuk legközelebbi intézet Szegeden található. Tudták, hogy ezt a kicsit nem lehet otthon felnevelni, mert akkor életre szólóan sérült lesz. Ez önmagában megrendítő, de a tény, hogy meg kell válnia a kisfiútól, összeroppantotta. A fia keservét siratta, azt szenvedte meg, miként éli át ez az apró lélek, hogy kilökik az eddigi biztonságot sugalló családi fészekből, és berakják idegenek közé? Hogy ne érezze naponta anyja ölelését! Elhatározta tehát, anyjával megbeszélve, hogy ne szakadjon ki a családból, minden hét végén hazahozzák, és visszaviszik a kicsit. Mindez drága és fárasztó mulatságnak tűnt. Ehhez nagyon kellett ragaszkodnia a munkahelyéhez, hogy végrehajthassák tervüket. Sokat dolgozott, jól keresett. De, ki utaztassa a gyereket? Rózsi. Hát, ki más? Egyébként is vele tervelték ki az egész megoldást. Végh János nem vett részt ebben sem, mint semmi másban. Egyébként valóban beteg volt, leszázalékoltatta a tüdőbaját, és nyugodtan kártyázott és ivott tovább a haverokkal. Megtartotta legénykori életmódját.
Rózsi volt, aki magához ölelte a zokogó kisfiút, aki egész úton tiltakozott a maga módján, hogy ne kelljen visszamennie. Ő csitítgatta, nyugtatgatta. Egyetlen évben ötvenkétszer tette meg az utat a gyermekkel. Vasárnap meg visszavitte. De a fiú tizennégy évig volt Szeged város lakója! Az ötvenkétszer tizennégy út! Az én Rózsim soha nem mondta, hogy fáradt, csak annyit, ha Erzsike menne a gyerekért, és vinné vissza, elveszítené a munkahelyét.
Felnőtt a kis Végh, szakmát tanult, tud szájról olvasni, és rossz artikulációval beszélni is. És komoly szeretettel veszi körül anyját, és tette Rózsi mamával az utolsó pillanatig.
Ő persze nem tud a kölcsönről, csak az édesanyja, és Piroska, a féltestvér. Én rendszeresen telefonáltam nekik, mert ők ugyan változatlanul nem jelentkeztek, de csak ígéretet kaptam, és némi neheztelést a zaklatásért.
Erzsike nagyon jó szándékú szorgalmas teremtés, de el kell ismerni, korántsem lángész. Amennyi szamárságot el lehetett követni önmaga ellen, meg is tette. Eladta anyja apró házát részletfizetésre. Abból akarta kifizetni tartozást. A vevő már alakított, csempézett, toldott az épülethez, művelte a nem kicsi kertet, de Erzsike nem mozdult felém. Aztán érdeklődésemre említette, hogy most mennek az adásvételi szerződést aláírni. A vevő férje külföldön dolgozik, most már biztosan hoz pénzt is. Amit kapott elvitte a lányomhoz. Negyvenezer forint volt.
Felhívtam. Mit írtál alá abban a szerződésben te lány, hogy csak ennyi pénzt adtak?
Nagy keservesen kinyögte, hogy a szerződés szerint esetenként fizetnek neki 30–40 ezer Ft–ot. De, hogy milyen gyakori az eset, azt nem fektették írásba. – Nem lesz baj, Marika néni, ne tessék, félni! Nem olyanok azok! – Most azért már látszott rajta, hogy megrémült, de csak bánatosan hallgatott. Aztán valakik hívták Görögországba narancsot szedni, pénzt keresni. Kiment. Életében soha nem volt külföldön, most utazott először. Természetesen kölcsön pénzen. De a narancs még nem volt érett, a pihenésért nem fizettek, végül hazajött, annyi pénzzel, amennyit adtak neki. Ott sem dühönghet a tisztesség, ha a munkát kell kifizetni. Közben hallottam, hogy másfelé is van tartozása. Akkor már tudtam, hogy ebből a bűvös körből ez a szerencsétlen nem tud kimászni. Kifizettem helyette. Már nem is viselt meg a dolog lelkileg, mert akárhogy gondolkodtam, rá kellett jönnöm, hogy aki rászorul a kölcsönkérésre, aki ennyire partvonalra jut, annak kilátástalan a helyzete. Tudomásul kell vennem, hogy manapság kölcsönözni annyi, mint adakozni. Átadod, és akár keresztet vetsz rá, akár ráolvasol, abban biztos lehetsz, hogy többé nem látod. Nem azért, mert nem akarná a szorult helyzetbe került visszaadni, hanem, mert képtelenné vált rá. A kölcsönadó szempontjából ez csak egy hajszálnyival elegánsabb a lopásnál. A kérő esetében pedig annyival, hogy ő kért, nem elvett, ő meg akarta adni…
De másfajta, fejlettebb stiklikről is hallottam, hogyan lehet fizetés nélkül megúszni a segítséget. Egy három kisgyermekes családnak az a módszere, hogy kivesz egy lakást, egyszer–kétszer fizeti a rezsit, aztán három hónap múltán kilopakodik a bérleményből. Mellesleg hátrahagy háromhavi közüzemi tartozást. Ez neki természetes. Szégyen pedig nincs. Ez a fogalom eltűnt a szótárából a munkával együtt.
Elővettem Erzsikét. Főztem egy jó kávét, vizet, aprósüteményt raktam köré, betakartam jó meleg takaróval, úgy kezdtük el a beszélgetést.
– De jó, hogy már sötétedik, legalább nem tetszik látni az arcomat. Pirulok.
– Mibe keveredtél te szegény? Egész életedben szorgalmas voltál, dolgos! Egy temetés miatt nem dőlhet romokba az életed! Közös házatok van, haszonélvezettel. Adjátok el Végh Jancsi házát! Azt a fiad örökölte. A te Jancsikád szeret téged, biztosan nem nehezíti meg a sorsodat!
Úgy rázta a sírás, hogy nem tudott megszólalni. Csak zokogott.
– Nincsen nékem haszonélvezetem, nincs nekem semmim Marika néni! Tessék elképzelni, csúnyán átvert engem Végh Jancsi még életében. Igaz, hogy ő kezdte el építeni a házat, de ketten fejeztük be, mi tettük lakhatóvá, kényelmessé. Mégis olyan papírt íratott, hogy engem kisemmizett. Pedig, hogy szerettem én ezt az embert Marika néni! De tessék elhinni, nem vettem észre semmit, megbíztam benne. Csak én szerettem, ő engem nem! Sose szeretett!
– De a kis Jancsi nem fog kisemmizni soha, abban bízhatsz!
– Benne bíznék is én, hogyne bíznék, de azt is el kell mondanom – már mindegy, hogy megtudják–e mások –, Végh Jancsi adóssággal ment el. Nem is kicsivel. Valakinek kölcsönt vett fel! Sokat! Akkora terhet hagyott rám, hogy csak nyögök alatta. És még csak el se mondhatom senkinek a szégyenemet. Nem is tudtam róla, kinek, miért, de akkora az adósság, hogy havi hetvenezret kell utána törlesztenem. Hát hol van annyi pénz Marika néni? A bank nem kegyelmez, ha nem fizetek, elviszi a fiam házát! Munkát meg nem kapok sehol! Tessék mondani, mit tegyek? Otthonom nincs, biztonságom sincs, csak adósságom van!
– Gondolkodj rajta, nem íratott veled alá valamit máskor is? És, ha igen, ki volt akkoriban éppen nálatok? Koma, rokon? Gondolkozz!
Úgy engedtem el, hogy miattam ne legyenek gondjai, azt a pénzt én adtam az én Rózsimnak. – De ki kell találnod fiam, kinek lettél a kezese! Gondolkodj!
– Nem tudom! Nem tudom! – hajtogatta eszelősen. Már messze járt, de még mindig hallatszott a távolból is a keserves sírás.
Másnap reggel ordítva verte a kapumat a lánya. Meghalt anyu Marika néni, már hideg volt, mire megtaláltam! Ott kötötte fel magát a kamrában. Egy papír volt a kezében. Nekem írta. De csak a neve volt rajta. Egy aláírt üres papír!
Gyászolom…
a számtalan vesztest, aki tenné a dolgát, ha volna dolog. Gyászolom a jóízű munkát, amelyről meggyőződéssel állítom: nemesít. Mert a munka nem csak pénzkereseti lehetőség, de morális erőt adó tényező. Hiánya, nemléte renyhévé, tunyává, tolvajjá változtat, leembertelenít.
Vajon rájött–e a lány az anyja üzenetére, s, megbirkózik–e a lelke azzal a teherrel, ami most agyon is sújthatná? Sajnos a többi mellett valahol elveszett a lelkiismeret is. Sokak számára már nem is ismert e fogalom.
Gyászolok.
Gyászolom…
az eljövendő nemzedéket, akiknek sérült, érzelmileg fogyatékos, jellemhibás szülők mutatnak utat. Gyászolom a tiszta gyermeki hitet, a felnövekvők bizalmát, az emberi méltóságot, melyet még elvár, csodál, lemásol/na/.
Berettyóújfalu. 2011.01.08.
Legutóbbi módosítás: 2011.01.20. @ 11:57 :: Kertész Éva
