Örömteli, pihentető álmom volt az éjjel. Reggel szinte nem akartam felébredni. Maradtam az ágyban, s finom, gyengéd gyermekkori hangulatok között ringatóztam. Azokkal nem sikerült találkoznom, akik között éltem valaha — bár az is lehet, hogy már nem is emlékszem az arcukra —, de tény, hogy semmi nem hasonlított környezetemben arra, ami számomra a múltat jelentette. Mégis folyamatosan ott éreztem közelemben volt szeretteimet. Éreztem simogatásra kész tenyeremben, az egész valómban őket. Bennem voltak. Jöttek mentek körülöttem, s tudtam, hogy most minden értem történik, mint régen. Olyan mélységes elégedettség áradt el bennem, mint a kisgyermekben, aki szülei előtt ballag az utcán, mert tudja, nyugodtan tehet úgy, mintha egyedül lenne, hiszen a biztonság mögötte sétál.
Visszatértem tehát a saját múltamba, és tudom, hogy határozott céllal érkeztem. Kerestem valamit, ami eltűnt, s aminek itt kell lenni, és mert ismét nagyon akartam magamnak. Tudtam, hogy ami után kutatok, amit meg akarok lelni, számomra valami kellemeset jelentett egykor, tehát hajtott valami belső kívánság. Azóta sem jöttem rá, mit vizslattam, miközben megállapítottam, hogy minden más most, mint valaha. Ami mellesleg nem is zavart akkor engem, csupán az, hogy nem derült ki, mit akarok meglelni. Álmomban, minden barna, sötét, koszos hatást keltett, de ennek számomra nem volt jelentősége. Mindent természetesnek tartottam, még azt is, hogy a szekrény a szoba közepén várt, sőt, nem is emlékeztetett arra, ami az emlékeimben élt. Még az sem zavart, hogy teljesen üres, és roggyant. De azt éreztem, mert lerítt róla, hogy nagyon magányos. Furcsálltam viszont, hogy csak az egyik ajtaja nyílt ki kissé, bár háromajtós cseresznyefa szekrény volt. A többi ajtó beszorult, vagy megakadt valamiben, s sokat erőlködtem, míg bedugtam a fejem a résen, hogy szétnézzek. Nem találtam abban sem, amit kerestem. Még a polcok sem voltak már a helyükön. Az egyetlen ajtó, melyen beerőszakoltam korábban a fejem, most térdre esett. Csak az alsó sarokvas tartotta már. Úgy rémlik utólag, mintha a szekrény teteje be lett volna szakadva.
A fal mellett magányosan állt egy öreg antik asztal, antik terítővel letakarva, s vastag por lepte. Arról a darabról viszont határozottan tudom, hogy soha nem állt az otthonban.
Kerestem, de egy árva fekhelyet sem találtam. Álombeli életemben ez határozottan hiányzott. Arra a helyre léptem, ahol emlékemben állt, toporogtam, hátha előkerül, de nem volt szerencsém. Csak a helye maradt. Levettem a falról egy magasra erősített plédet. Alatta egy ronda lópokróc, az alatt egy szőnyeg, és sok-sok takaró, és minden darab mind a négy sarkán, egy-egy rozsdás szeggel a falra erősítve. Ronda is volt, értelmetlen is volt, de álmomban ez magától értetődött. Talán azért, mert én ott, abban a házban, amelyben semmi nem hasonlított a múltra, különös boldogságot éreztem. Lehet, hogy azt kerestem? Szárnyalt a lelkem az emlékezéstől, s az örömtől.
Később kiballagtam az udvarra, amely pontosan úgy nézett ki, mint a múltban. Lekuporodtam, s visszalényegültem kisgyerekké. Felhőtlenül játszottam a homokban. Éreztem a finom szemcséket a bőrömön leperegni, és ismét leperegni. Hűs volt a homok, és vonzó. Régi érzelmeket idéző. Nem óhajtottam kilépni a hangulatából. Balról a régi hatalmas akácfa árnya óvott a naptól, miközben valamikori fiú játszótársam mászott a törzsön felfelé. A hinta most is ferdén billegett, mert egyik kötele rövidebb volt a kelleténél. Körülöttem a régi kis barátnők formázták a homok pogácsát, és egyik átkiabált hozzám a szemközti házból.
Az álomban semmi nem reális. Miközben kislányként homokoztam, fiatal férjem gurított ki egy ládát a házból, kerekeken gurult, és nyikorgott. A láda tele volt rakva tégla formájú tárgyakkal, de ez alig látszott, mert az egészet át- meg átszőtték megfeketedett hosszú pókhálók. Nem derült ki mit rejtettek a csomagok, mert kislány lényemet nem érdekelte, miként az a fiatal férfi sem, aki eltolta mellettem a nehéz terhet. Nem figyeltem oda, pedig lehet, hogy az emlékeim rejtőztek benne. Tény, hogy már délután van, és még mindig bennem az öröm érzete, s örömöm nem szűnik!
Másnap van. Az álom folytatódik.
Többször fordult már elő velem, hogy ugyanazt álmodtam egymás után többször, vagy, hogy folytatódott az álmom. Most is ez történt. Nem tudom, hogy mi volt a második álom, csak azt, hogy közben éreztem, a tegnapi folytatása. Lehetséges, hogy az a láda, melyet a férjem tolt, a múltam egy-egy szeletkéje, és lassan előmerészkednek a pókháló alól?
Most, ebben az álomban nagyon fiatalon, életünk elején jártunk. Semmink nem volt, de ez az álomban nem tárgyiasult, csak tudtuk, hogy így van. Ahogyan a valóságban is. Természetesen, minket ez nem zavart. Másnak sem volt semmije akkor, vagy ha mégis, jól elrejtette, így alakított szegényt. Jól tette, legalább nem lett belőle a nép ellensége. Mert abban az időben szégyellni való, sőt bűn volt, ha valaki nem koldus szegény. Nekünk nem volt mit eldugni, de nem elégedetlenkedtünk. Mi akartunk összeházasodni, eltartani magunkat, felelős felnőttek lenni. Akkor még nem volt divat meghosszabbítani a diákéveket, és minden anyagi terhet áthárítani a szülőkre.
Tehát nagyon fiatalon, nagyon vidáman, nagyon elégedetten éltünk álmomban. Hét végén elmentünk a barátainkhoz babanézőbe. Velük együtt örvendeztünk, és ámultunk, hogy milyen aprócska is egy gyermek. A lányka pici volt, és bambán nézett bele a semmibe, mint az egy kéthetes csecsemőtől várható, s mi majd kipukkantunk a visszafogott vihogástól, amikor Antika megkérdezte: Ugye milyen okos tekintete van? Nagy büszkén kibontották a pólyából, és úgy mutogatták az apró lábujjakat, a finom kis köldököt, a hurkákat a gyermek combján, mint tábornok a kitüntetését.
Szerencsére a kicsi sokat aludt, mi pedig csak mondtuk, csak mondtuk, ami eszünkbe jutott. Elvégre rég nem találkoztunk. Végül megjelent közöttünk valaki egy motorral, de mi, lányok erről tudomást se vettünk, mi pusmogtunk tovább Gizivel. Közben az én férjem felült a rozoga motorra — talán a jövevényé lehetett —, és elhajtott. Megkérdeztem a többieket, hol szerezte Dini ezt a tragacsot? — de senki nem válaszolt. És már nem is volt érdekes, mert ők eltűntek, én pedig álltam ott, s a férjem motorozott előttem egyedül. Folyamatosan láttam, amint ül az ócska motoron, a régi barna pulcsijában, ment, és nem haladt. Ment, és nem haladt. Még most is látom. Már ébren vagyok, de előttem a kép. Lassan eltűnik majd, és érzem, tudom, hogy most engedtem el. Húsz év után.
Berettyóújfalu. 2011-01-04.
Legutóbbi módosítás: 2012.08.27. @ 17:56 :: Kertész Éva
