{A szerelem diadala}
Szétmarcangolt szénaboglya
foglya vagyok, egy esőcseppnyit
magába szív a föld,
lecsupaszít a pökhendi
kéz.
Nem tehetek róla,
a mélybe egyszerre cipeltem
mindenem,
a gesztenyefák gyökereit rég kikerültem,
mást kaptam, amire vágytam,
de látod,
megint neked lett igazad;
a fa magasabb nálam,
az ég felé törekvő,
de nem égig érő facsemete.
Magam mögött hagytam
a „titeket”,
csak te és én költöztünk be,
közös fészkünkbe.
Úgy szeretlek,
mint még soha!
Sóhajom útvesztőbe botlik,
van egy pont,
összerándul a gyomrom
belépek a házunkba;
hazaértem:
otthon…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:57 :: Horváth Nóra
