Barátnőmmel leszedtük, és elhordtuk a rozsdás koszorúvázakat, amelyek közül már csak a megfakult művirágok meredeztek szerte a Festő házaspár sírján. Januárban temettük őket, most pedig már derűs áprilisi idő volt, bántotta szemünket a gondozatlan sír látványa.
Nem is a hurcolkodás tartott sokáig, de az a rengeteg tűlevél, amit vödörszám hordtunk el a helyszínről, zavart igazán. Mindenünkbe bevette magát, mindenhol szúrt, karcolt, s ez volt az a pillanat, amikor a pokolba kívántam a Festő gyerekeket, menyeket, unokákat. Eddig eszembe sem jutott, hogy ez talán az ő dolguk lett volna, esetleg jóval korábban, de Pesten éltek, nem vártam el tőlük, hogy ezért még utazgassanak is.
Ma már szokatlannak tartom magam is, de életem folyamán többnyire nálam idősebbek voltak a barátaim. Húsz–harminc év eltérés nem okozott gondot a kapcsolataimban. Festőék is negyvenen túl lehettek, amikor megismerkedtünk, ha meggondolom, István már közel járt az ötvenhez. Ragyogó erős férfi, akit én igenis öregnek tartottam a huszonhárom évemmel.
A két ember együtt, mint tűz és víz. Paula alacsony, csinos, vigyorgó, hetven fölött is valódi nő. István halk, visszafogott, méltóságos. Mozgásában is. Két ragyogó kamasz fiú szülei.
Egy semmilyen Alföldi községben éltek, itt teljesített István körzeti orvosi szolgálatot. Paula volt a jobb keze. Csak jóval később tudtam meg, azt is másoktól, hogy huszonnégy évig volt a helység óvónője, míg egyik napról a másikra szolgálatait meg nem köszönve kirúgták az állásából, mert a kereszt fenn maradt az intézmény falán. Lelkében pedig a hit, mit mélyen élt meg, s ez akkoriban megbocsáthatatlan bűnnek számított. Egyébként egy izgő–mozgó ember, aki szünet nélkül tett valamit. Értem is sokat, szinte nagyanyja lett a gyerekeimnek. De komoly karitatív tevékenységet folytatott, mely akkoron bőven adott munkát neki, tekintve, hogy sok idős ember telepedett hirtelen a faluba, akiket kitelepítettek otthonukból. Pontosabban kilakoltattak mintegy huszonnégy órán belül, ha az uralkodó munkásosztály helyett, annak „érdekében” eljáró, Szovjetunióból importált vezetők közellenségnek, megbízhatatlan elemnek, a nép ellenségének minősítették őket.
Ezek az életük utolsó éveiben járó emberek mind élvezték Paula gondoskodását, aminek meg is lett az eredménye, mert büntetésből az ő gyermekei nem kaptak lehetőséget felső szintű tanulmányok végzésére. Persze később, amikor már dolgoztak, s lekerült róluk a megkülönböztető jegy, diplomát szerezhettek, de nekik ehhez nagy kerülőt kellett tenni.
Azt is csak jóval később tudtam meg, hogy István valahonnan Csongrád megyéből származott, gazdag szőlőbirtokos családból. A földjüket természetesen államosították a másokéval együtt, de neki szerencsére sok munkával járó, de a nélkülözéstől megkímélő foglalkozása volt. Említést sem tett róla, mit vesztett a családja.
Amikor a fordulat szele megérintett bennünket, Paulát megkövette a miniszterelnök a Magyar Állam nevében, és nyugdíjat is kapott a ledolgozott évekért. István pedig kárpótlásban részesült az elkobzott javak után. Természetesen ez már megkésett számukra, de nem a fiaiknak. Ekkor ők már igen idősen élték mindennapjaikat, gyermekeik pedig a fővárosban, tőlük távol. Milyen jól jött most a nagy korkülönbség! Én még meglehetősen mozgékony voltam, és ugrásra kész állapotban.
Már egyedül éltem, s mindenkor rendelkezésükre tudtam állni. Sajnos a kor teremt nevetséges és méltatlan helyzeteket, bizony gyakran húztam le az ágyneműt is, mert Paula nem tudta a pénze aktuális rejtekhelyét. István teljes szellemi frissességben élte napjait, Paula is megközelítőleg, de örökké attól rettegett, hogy elveszti a pénzét, így természetesen állandóan máshova rejtette. Ennek örömére én tisztában voltam anyagi helyzetükkel, bár szívesebben vettem volna, ha a fiúk magukkal viszik. Bár tartok tőle, Paula azt is elfelejtette volna…
Már május lehetett egymás utáni gyors haláluk után, amikor a temetőn mentem keresztül a férjem sírjához. Festőék nyughelye felől hangokat hallottam. Lassan ballagtam, hogy megnézzem, kik tisztelegnek emléküknek, amikor felismertem a menyük hangját: Nem tudom, miért ütik egyesek bele az orrukat mindenbe. Mi is leszedhettük volna azokat a koszorúkat. Ráadásul azt a rengeteg művirágot még felhasználhattuk volna zöldek közé kötve a sír díszíté…
– Meg akarsz köszönni valamit Zsuzsi? – Álltam meg a sír mellett, mielőtt befejezte volna.
– Jaj, ne haragudj, nem érdemled meg, hogy bántsalak! – mentegetőzött őszintén a fiatal nő.
– Csak nem követtél el ellenem valamit?
– Tudom, ha valaki tisztában van vele, te aztán igen, mennyi pénzt hagytak ránk az öregeink. Te tudod, hogy mennyi virágot vehettem volna azon a sírjukra…
– Méghozzá élőt. Naponta.
Legutóbbi módosítás: 2011.01.25. @ 14:00 :: Kertész Éva
