Vandra Attila : Jártam egy fordított világban I. rész

Jártam egy fordított világban, ahol a nap északon delel, a fogyó hold D és nem C alakú,

 … bal oldalon közlekednek, a duda nem a lehülyézés, hanem a köszönet jele, a madaraknak nincs szárnya, de van sz?re, a méhek nem gy?jtenek mézet, a békák nem brekegnek, a madarak intelligensek, a papagályok lopnak a szarkák és az emberek helyett…

  

 

Úgy kezd?dött, hogy…

  

Na, ez az a szöveg, amire mindig rá lehet licitálni. Hiszen bármi el?tt volt még valami, ami az utóbbival logikai összeköttetésben van. Ha ez az írás úgy kezd?dött, hogy el?vettem a laptopot, azt megel?zte, hogy el?ször is el? akartam venni, azt az, hogy akkor okom is volt rá, azt pedig az, az esemény el?zte meg, amit meg akartam írni, az meg azért esett meg, mert… Szóval ne csépeljem a szót. Jobb lenne belevágni.

Szóval megszülettem. Még az átkozott rendszerben. Abban, amelyikben kétévente kaptál útlevelet, csak szocialista országba, s azt is csak feltétellel, ha a szekuritáté rostáján nem maradtál fenn. Hogy az egész család együtt nyaralni menjen? Na, ne má! – s ha megszöktök pereputtyostól? Ha megadták édesapámnak az útlevelet, édesanyámnak nem, vagy fordítva, illetve megadták, miután a másik visszajött. Még mindig jobban jártunk, mint édesapám kollégája, akinek Magyarországra robogó vonaton vonták vissza az útlevelét. A szekuritáté rostája pedig attól függött, hogy az érted felel?s besúgó menyire szenvedett bizonyítási kényszerben. Szóval ne politizáljak, de sikerült belém sulykolni, hogy a külföld az tabu.

Amíg megn?sültem 4-szer jártam külföldön, akkor sem távolabb, mint Magyarországon. A következ? 25 évben se sokkal többször. A „megyünk külföldre” az nálunk azt jelentette, „Magyarországra”. Mert volt egy másik fontos érv is, mely a „fordulat” után egyre jobban el?térbe került: a pénz. Ha a család pénzforrásainak a felét az egészségügyi, a másik felét a tanügyminiszter biztosítja, akkor a f? érv lefújni egy „Nagy Kalandot” a „Mib?l?”

Szóval úgy kezd?dött, hogy miután megn?sültem megszületett el?ször a lányom, majd a fiam. Mi ketten a feleségemmel eldöntöttük, hogy a gyermekeink nem korlátok közt fognak feln?ni, mint mi. Legalább nekik legyen meg, ami nekünk nem volt, inkább mi mindenr?l lemondunk, csak ?k… Így a kisfiam jutott el el?ször Párizsba, majd Oxfordba, a lányom is eljutott Amerikába… Na, nem csak a mi pénzünkön, de a mi segítségünkkel. Nekik került…

Vagyis valójában úgy kezd?dött, hogy a lányom vérszemet kapott. S mivel a zsák megtalálja a foltját, rá is lelt ? is egy másik turistalélekre. S mivel ez a vírus fert?z, 25 éves házassági évfordulónkon a gyerekeink megleptek. Mert hát ezüstlakodalomhoz ezüst nászút jár. Na, nem is akárhova. Görögországba. S ezt a gyerekeink fizették. Mert hát a lányom akkor már a proletariátushoz tartozott. Fizetésért keverte a mérget egy budapesti gyógyszertárban. De hát a fiamnak is volt zsebpénze… Tény, hogy azóta megjártuk Horvátországot, Ausztriát kétszer, Németországot és Svájcot, Marikám Angliát is, én Szlovéniát is… Hogy-hogy nem, került rá pénz, pedig azóta is a tanügyi és egészségügyi miniszter fizet minket. A nincs rá pénz ez néz?pont kérdése (is).

Pontosabban úgy kezd?dött, hogy egyik nap a lányomat megkérdezte Robi:

– Jössz-e velem a világ végére?

A lányom válasz gyanánt megkérdezte, hogy:

– Mikor csomagoljak?

Mivel Frankfurttól, ahol akkor éltek, a legtávolabbi szárazfölddarab Új-Zéland (Antarktisz közelebb van!), ott kötöttek ki… Én kissé hátast dobtam az ötlett?l, de a szavamat tartottam. Nem mondtam nemet (minek, úgyis hiába…), hanem azt kérdeztem, miben segíthetek. Így az idén, 2010 februárjában kikötöttek Új-Zélandon. A lányom azzal vigasztalt, hogy:

– Gondolj bele, onnan bárhova költözünk, már csak közelebb jöhetek…

– Hacsak nem költözöl a Holdra… – jegyeztem meg epésen.

– Majd jösztök látogatóba – engedte el a lányom a füle mellett a „humorérzékem” kétségbevonhatatlan bizonyítékát.

– He-he… jó vicc – feleltem, s el is felejtettem.

S úgy folytatódott, hogy jött a gazdasági válság. A válság elleni küzdelem leghatásosabb módja, hogy a legalacsonyabb jövedelm?ek fizetéséb?l kell levágni 25%-ot. Ez a román „eredeti” demokráciában valójában 33%. Na, ennek az elemzésébe ne menjünk bele, mert ennek az írásnak a m?faja nem politikai pamflet. Tény, hogy így az asszonnyal havi 500 euróval ajándékozzuk meg a román kór-mányt. Mert amit ezek m?velnek, az már kórosan pihent elmék agyréme… Na, megint politizálok.

Szóval, mivel szeretett kór-mányunk nyolc hónap alatt kikeresi rajtunk a jegy árát, úgy gondoltuk, hogy elköltjük. Megyünk az asszonnyal Új-Zélandra. Látogatóba… Egy ekkora kiadásra a legalkalmasabb pillanat a gazdasági válság. Van mib?l. Szóval júniusban már repül?jegyet vásároltam. A kollégan?im nem igazán tapsoltak az ötletnek, hogy a karácsonyi-újévi ügyeletekb?l nem lehet rám is sózni, végül beletör?dtek. Hogy honnan volt rá pénz? Kb. egyévi fizetésem ügyeleteket is beszámítva. Mivel csak fél évvel az utazás el?tt döntöttük el az utazás pillanatát, a késlekedés kb. 600 eurónkba került. (A legolcsóbb repül?jegyeket már eladták…) Mit számít a pénz, másnak van dögivel, f?, hogy megyünk.

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 758 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.