Még mindenki örült, amikor előjöttél barlangodból ahhoz, hogy át/k/öltözz egy másik és még ismeretlenebb barlangba — hol ruhatár is van —, mit csakis a magadénak gondoltál.
A szélcsend az mindig is megőrjített téged, és a viharos tenger volt mindig minden vágyódásod — s annyit mondtál csupán még egyszer felém fordulva, hogy a vihar majd megerősít —, és csak nevettél, s még csupán gondolataimban sem fordult volna meg az, hogy most fájhat is szíved.
Nem én akartam, a sors hosszú útra küldött —, és adott neked vihart.
Megkaptad.
Megkaptad, de már nem maradt elég idő arra, hogy biztosítást köss.
Magam?
Köszönöm kérdésed és meglennék /de nem nélküled/, s jogcímet kutatok megkeresésedre — miközben levélcímed sincs már meg, amikor mind egyre fényképeidet nézegetem…
Kereslek mindenütt, de nem vagy — s mindhiába kutatom át százszor is szobámat, mivel nem vagy sehol —, és ez maga a Seól.
Ekkor poros szekrényemre ráírom ujjammal, hogy: Kata, s mintha a szekrény is megmozdult volna.
Gyorsan gépemhez ülök, és beütöm keresőmbe, hogy — Kata.
Csupán ennyit.
Nem kell több!
Nem is kellett több 0,13 mp-nél, és a Gugli máris hozta a találatot —, 133000000 helyen.
Megvan!
Megvagy, tör ki belőlem az öröm — és már nem is fáj a szív/em/.
Budapest – 2011. jan. 25.
Legutóbbi módosítás: 2011.01.27. @ 11:39 :: Bősze Emil Miklós