J.M.: Mondj, kérlek, pár mondatot Magadról!
V.A.: Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé vegyészmérnökséggel. Két évig voltam gyakornok vegyészmérnök, azóta biokémikusként dolgozom, de főállásom mellett voltam tanár, kommunikációs tréner, biztosító ügynök is. Önkéntesként voltam vita-tréner hobby szinten pedig foglalkoztam sok mindennel: neveléselmélettel (könyvet is írtam erről: „Neveljünk, de hogyan?” – két nyelven is megjelent), meggyőzéselmélettel, matematikai és pszichológiai (tranzakció-analízis) játszmaelmélettel, gyakorlati pszichológiával, konfliktuskezeléssel, szeretek fényképészkedni, főzni, kirándulni… ja persze… És írni!
J.M.: Mióta írsz?
V.A.: 2008. május 24-én jelent meg az első írásom a 7toronyban. Két nappal azelőtt írtam. Az órát nem tudom…
J.M.: (- mondta a kópé!) Miért kezdtél el írni? Mi inspirál?
V.A.: A véletlen hozott össze a neten Bárányi László Ildikóval, kinek írásaiból gyakran olvastam fel diákjaimnak az évharmadok-félévek utolsó kémiaóráin (amikor úgyse figyel senki a kémiatanárra). Ő átkozta meg velem a magyar irodalmat, ő hívott meg a 7toronyba. A többi a ti bűnötök. Nem hagytam abba.
J.M.: „…, amikor úgyse figyel senki a kémiatanárra…” – Tényleg, figyelnek a gyerekek ezekre a felolvasásokra? Vannak kérdéseik? Biztató a hozzáállásuk az irodalomhoz?
V.A.: Olyan novellákat olvastam fel, melyek az életről szólnak, az emberségről, s elgondolkoztatóak. Azért is választottam a Bárányi házaspár novelláit. A kamaszokat e kérdések foglalkoztatják. Felolvasás közben csend volt. Ami az irodalomhoz való hozzáállásukat illeti, ez kevés ahhoz, hogy következtetéseket lehessen ebből levonni. Volt, aki leírta a könyv címét. Volt, aki elgondolkozott a hallottakon. Hányan? Nem tudom.
J.M.: Mi a Te célod az írással?
V.A.: Nem tudom, hogy van-e kimondott célom vele. Nem annyira céltudatos tevékenység. Talán a legpontosabb megfogalmazás: Kell! Lehet, a feleségemnek van igaza, hogy toronydependens vagyok? Tény, szeretem a világot szokatlanabb megvilágításba helyezni, s gondolataimat másokkal megosztani.
J.M.: Van-e példaképed? Vagy kinek a művészete van rád hatással?
V.A.: Nem tartom magam egyetlen irányzat követőjének sem, sőt tudatosan kerülöm a „stílusokat”. Tudat alatt biztos követek én is példaképeket, de ez sohasem kísérlet részemről. Hatással voltak rám a Bárányi házaspár emberábrázolásai, Sommerset Maugham „befejezetlen” elgondolkodtató történetei, Mikszáth csattanós novellái, Rejtő Jenő humora, de sok minden, ami megkapott olvasás közben, az „nem ragadt” rám. Hiába szeretném utánozni Kisslaki humorát, Pápay Aranka ember-ábrázolását, Jókai leírásait, s ne folytassam. Talán még annyit tennék hozzá, inkább magyarázatként, hogy hiába próbálnék költőkről példát venni. Nem vagyok költő. Horváth Nagy Ilcsi szavaival élve: „Vannak költők és prózaírók. Te az utóbbi kategóriába tartozol.” Pont így nem tudnám követni őket. Epigon lennék. Inkább vagyok magam. S ha már példakövetésről van szó, hát Carl Rogers, Thomas Gordon, Várkonyi F. Zsuzsa és a tranzakcióanalisták gondolkodása érezhető írásaimon, pedig ők nem irodalmárok.
J.M.: Mesélj a munkamódszeredről! Van valami kabalád, bogarad?
V.A.: Kabalám nincs, bogara mindenkinek van. Hogy nekem mi az? Arról inkább a környezetemet kellene megkérdezni. Talán az, hogy ha „szülök”, akkor a házat is el lehet vinni a fejem felől. Nem látok, nem hallok, mindent elfelejtek, odaég az étel…
J.M.: Hogyan fogadja a környezeted? És a családtagjaid? Támogatnak, kapsz segítséget tőlük?
V.A.: Félkész írásaimat nem szoktam „megbeszélni” velük. Ha pályázatra küldök be valamit, akkor kikérem a feleségem véleményét.
J.M.: Mi eddigi legnagyobb sikered? Hogyan hatott rád és a további munkásságodra?
V.A.: Talán a Kupéfolyóirat „Hűtlen Hűség” pályázatán a „Pokoli karácsony” című kisregényemmel elért második díjam a legnagyobb elismerés, amit eddig kaptam.
J.M.: Mik a vágyaid? Emberként… Íróként…
V.A.: Emberként? Szeretni és szeretve lenni. Íróként? Szeressek írni továbbra is, és szeressék, olvassák írásaimat.
J.M.: Elégedett ember/író vagy?
V.A.: Az elégedettség nézőpont kérdése, ahogyan a Törpefenyőkben is megfogalmaztam. (Vagy legalább megpróbáltam). Hogy hova irányítjuk a nézőpontunk elemlámpájának fénycsóváját. Az, hogy mit akarunk/próbálunk meglátni a világból. Ha a legnagyobb mélypontban vagy, abban az a jó, hogy onnan már csak kifele vezethet az út. A rosszat azért kell átélni, hogy értékelhesd a jót.
J.M.: Mit üzensz a kezdő írótársaknak?
V.A.: Lenin szavait parafrazálva: Írjatok, Írjatok, írjatok! Ha csak annak szabad írni, akinek tehetsége van hozzá, akkor kevesen fognak írni. De azok között is akadnak különbségek… Tehát akkor is mondhatjuk, hogy csak a tehetségesebbek írhatnak… s azok közül is csak a legtehetségesebbek… Végül kialakulna egy elit, aki szintén kiszűrné maga közül a… Ne szaporítsam a szót, a vége az lenne, hogy maradna AZ IRÓ az egyetlen tehetséges, akinek joga lenne írni… Érdemes elolvasni nagyjaink „magasröptű” értekezéseit egymás tehetségtelenségéről.
Szóval írjatok! Verba volant, scripta manent, s az idő eldönti, kinek az írása érdemes az utókor tiszteletére. S akinek nem? Na és!
J.M.: Hol olvashatóak a műveid?
V.A.: A 7toronyban minden írásom megtalálható. Van írásom még a Bodókert.hu A gelbergócia.org a kupefolyóirat.hu, a virtus.hu holnapmagazin.hu oldalain.
J.M.: Nyomtatásban megjelentél-e?
V.A.: Megjelent írásom a Héttorony 2 és Héttorony 3 antológiákban, az Új ígéretek 3 antológiában, egyetlen önálló kötetem az Ebadta kölykök.
J.M.: Kapsz visszajelzést az olvasóidtól?
V.A.: Jót igen. A rosszat elhallgatják.
J.M.: Humorban is remek vagy! Az új sorozatod hangvétele nagyon tetszik… De nem erről kérdezlek… az itteni felsorolásban nem szerepel, hogy Amerikában is jártál volna. A Törpefenyők után esküdni mertem volna… Annyira hiteles!
V.A.: Valóban nem, csak a lányom, és egy matematika tanárnő barátom, aki megjárta Tamási, Ábel és Noémi útját. Valójában az ő életútja adta az ötletet a megíráshoz, de nem ismerne magára a történetben. Volt alkalmam néhány amerikaival is elbeszélgetni. E beszélgetések kiegészítették ismereteimet.
J.M.: Egyszer azt írtad nekem: „Sohse akarok felnőni!” Mi a jó felnőttként gyereknek őrizni magunkat?
V.A.: Mindenkiben lakozik egy gyermek, mely időnként “előjön”. Időnként úgy játszunk, örvendünk, sírunk, szégyelljük magunkat, mint gyermekkorunkban. Hajlamos a felnőtt “elfojtani” e gyermeket, főleg a férfiak. Amikor gyermeki énállapotomban vagyok, szabadnak érzem magam. Felszabadulva azoktól a társadalmi kötöttségektől, melyek azt sugallják: “Nem illik” felnőtt létemre gyermekként megnyilvánulnom.
J.M.: Köszönöm válaszaidat, melyekben találtam jeleni magamnak hasznosat… Talán másoknak is!
S hogy változik az ember! Míg reggel a „legnagyobb mélypont” kívánkozott ide, most ez a kedvenc részletem: „Amikor gyermeki énállapotomban vagyok, szabadnak érzem magam.”
Két hét múlva – újabb Portré
Legutóbbi módosítás: 2011.01.29. @ 11:55 :: Józsa Mara