A víz félelmetes volt. Elképzelni is életveszélyes: beleesni a mélybe, s körülöttünk a kilátástalan jövő, mely a homályos múltba hajlik, csak pillanatok a rémisztő zöldes mélység fölött. Merülés és közben… Úristen! Nincs levegő! Feletted egy elérhetetlen világos gombócban a felszín. Segít-e valaki? Túlélhető-e? Jobb nem is gondolni az ilyen szörnyűségre. Nem is értettem, mit keresek én, itt? Óvatosan visszaléptem egyet, talán nem vette észre senki. Abszolút nem mindegy. Talán azt gondolhatná bárki, ez nem így van, nincs miért babonás félelmek felé fordulni, ám biztosan tudtam, jobb, ha az ember ilyen veszélyes helyen nem tagadja meg magától az eddig jól bevált elképzeléseit a világról, hiszen nem mindegy, hogyan végződik egy ilyen kaland. Felbátorodtam erre a gondolatra, hiszen nincs mitől félni, a többiek is ugyanúgy várakoztak a medence mellett, akárcsak én. Többen várakoztunk az úszómester érkezésére, kezünkben a befizetést igazoló csekkel. Kissé közelebb léptem óvatlanul a medence széléhez, majd még mielőtt… szóval mit mondjak, nem éreztem magamat biztonságban.
Több, hozzám hasonló tanfolyamkezdő is várakozott az úszómester érkezésére. A fenyegetően mélyzöldes víz szerintem nem lehet alkalmas úszás-oktatásra. Elképzeltem, ahogy a tanuló végre elsajátítja a levegővétel technikáját, amit úszás közben is kénytelen a megszokottak szerint időnként megtenni, s ennek ellenére még sincs biztonságban élete: nem elég túlélni az úszáshoz tartozó levegőtlenséget, a végén a baktériumok végeznek vele valamely fertőzés formájában. Az is különösnek tűnt, hogy a feliratok szerint valamennyi medencében, ahogy az ember belép oda, legalább nyakig érő víz van, s állítólag a medence túloldala felé haladva az egyre mélyül. Gyalogosan ott már biztosan nem úszhat az ember, hát még, ha másként sem tud.
Nagyon nehezen szántam rá magamat erre a tanfolyamra, hogy kellemes nyári elfoglaltságként a zöld különböző árnyalatait és a napfényt visszatükröző medencék között töltsem a vakációm egy részét. Anyám hozzám hasonlóan helytelenítette. Egyedül apám volt hajthatatlan a témában: „Meg kell tanulnod úszni, hamarosan már nem leszel gyermek, s mit tudsz majd tenni, ha egyszer a gyermekedet kell kimenteni a vízből? Nem baj, ha egy férfi nem merül el a vízben, ha nem akar.”
Igaza lehetett, erre mondjuk nem gondoltam, de vajon melyik tizennégy éves gondolna, mikor amúgy is nyár van. Végre nyár, s ami a legfontosabb: szünet. De még csak nem is akármilyen szünet, hanem az igazi, mindent eldöntő nyári szünet, amely után már soha nem kell visszatérnünk az általános iskola épületébe. Ja és nem utolsó sorban még lányok is vannak a közelben, itt a strandon, nos nem mintha még sohasem kerültem volna lányok közelébe, de az osztálytársak között valahogy egészen más volt, őket nyolc éven keresztül nap, mint nap láttam. Sokszor furcsa dolgokat mondtak, tettek. Az idő múlásával mi fiúk már valamennyien hozzászoktunk a hóbortjaikhoz.
A Nap egyre melegebben kezdett sütni a medencék között. Talán pont ezért itt építették fel egykor a medencéket. Nyilván az akkori emberek sem átgondolatlanul vágtak bele egy strand megvalósításába.
Ezek azonban olyan semmit érő gondolatnak tűntek, főleg, amint észrevettem, hogy a lányok is várakoztak ugyanitt, ugyanúgy, ahogyan én is tettem. A tanfolyam – hogy úgy mondjam – vélhetően koedukált volt. Nem igazán vagyok biztos ennek helyességében, de iskolában is van ilyen, úgy tudom, ahol lányok, s fiúk együtt tanulnak koedukálni. Mindenesetre nem szégyellem bevallani, hogy én még nem tettem így, holott néhány barátom szerint az igen jó dolog.
Nyár van, s ez a legszebb az egészben. Szeretem ugyan a nyarat, a meleg azonban most furcsa gondolatokra ösztökélt, olyanokra, amilyenekkel még nem találkoztam. Valami eddig még sosem fontos érzés villant át rajtam, ahogy a kis csoportban ott várakozó egyik lányon akadt meg ismét a szemem. Nem, ez nem férfi és nő közötti dolog volt, mint ahogy a TV-ben is a legtöbbször, de ezekről én még nem is tudhatnék, mert a filmek már pont olyan későn kezdődnek, ahogyan csak éppen az alvásnak is kezdődnie kell a tanidő alatt. Ma már azonban én sem vagyok kisfiú, így egy ideje már régóta tudom, a nők egészen mások, teljesen eltérnek a fiúktól. Arról nem is beszélve, hogy mint ahogy apám is mondta: jó, ha egy férfi nem merül el annyira a dolgokban, mondjuk például a vízben, ha fent akar maradni.
Én egyelőre teljesen fent voltam, bár igaz, ami igaz: még gyermeknek éreztem magamat. Érdekes volt ez az érzés, amit talán most tapasztaltam meg először. Minden bizonnyal a lány – akit nevezzünk, mondjuk Amáliának, mert később akár még az is kiderülhetne róla, hogy ő valóban Amália – tehát a lány – világosan emlékszem – kék, de kellemesen átázott fürdőruhát viselt. Fiatalabbnak tűnt nálam, talán tizenkettő lehetett, ám mint ahogy már említettem is, egy tüneményesen vizes kék fürdőruhát viselt, amely azonban nem volt annyira feltűnő, sőt, mintha észre sem lehetne venni, vagyis megvallom őszintén, számomra teljesen jelentéktelen volt a kék fürdőruha, mégpedig annyira, hogy lelki szemeimmel úgy kezeltem, mintha nem is létezne. Azaz, a nedvesen ráfeszülő és legfőbbként: kék fürdőruha, mintha csak egy divatlapból lépett volna ki. Ám nem így volt, a medencéből lépett ki, a medence felső lépcsőjéről, még az imént, segítettem is neki, mert csaknem visszacsúszott a kapaszkodóval kezében, a ki tudja milyen mélységben végződő zöldes vízbe.
A strand kezdett időközben benépesedni, itt-ott még volt szabad hely. Már csaknem kezdett terhessé válni a várakozás, amikor az öltöző kijáratánál feltűnt egy idősödő férfi, fürdőköpenyben, komótos léptekkel közeledve. Kezében egy sípot lóbált zsinórra fűzve. Meglepetésemre, mögötte legjobb barátom lépkedett, aki egyúttal padtársam is volt az osztályban. Mikor észrevett, örömmel intett felém.
─ Te is csak még most fogod megtanulni az úszást?
─ Talán, azaz: remélem. És te?
─ Megpróbálom, én is.
* * *
Álltunk, feleségemmel az újjáépített egykori strand bejárata közelében. Meglepődve néztem a felújított bejáratot. Természetesen nyár volt, forró nyár, mint egykor. Ez nem volt meglepő, hiszen a nyár forrón jó. Meglepődésemet inkább az okozta, hogy egykori barátom – akárcsak egyszer, évekkel ezelőtt – örömmel integetett felénk. Megvártam természetesen, míg a közelünkbe került, hogy feleségemet is bemutathassam neki, hiszen még nem találkoztak.
─ Kezét csókolom, szervusz!
─ Szervusz! Bemutatnám a feleségemet, engedelmeddel.
─ Ferenc vagyok, a férje egykori padtársa. Amália, úgy-e, ha nem tévedek?
─ Jó napot, uram! Marianna a nevem.
Legutóbbi módosítás: 2011.01.30. @ 12:23 :: Berta Gyula
