Népes család volt Bibi családja is. Volt két testvérbátyja, három nővére. Földművesek voltak, akik szorgalmasan művelték a háztájit, meg a közöst. A két fiú már férfisorba éretten, a városban dolgoztak. Egyik könyvelő, a másik almérnök. A lányok nem tanultak kötelező nyolc osztályon túl, hanem férjhez mentek a szomszéd falvakba, jóravaló falusi fiúkhoz. Kivétel a lányok között Bibi volt, mert ő tovább tanult, jó esze volt, leérettségizett és technikusi beosztásban helyezkedett el az ipari líceumban. Szerette a fizika-kémiai szertár tiszta termeit és a zsibongó diákokat…
A család titkos büszkesége az a bekeretezett, kétszázötven éves pergamen volt, melyen cirádás betűkkel így kezdődött az írás: „Nos, Franciscus Rakoczi, Dei Gratia Princeps Transilvaniae, Partium Regni Hungariae…”. A helye a ruhásszekrényben volt, hátulra eldugva. Csak a család legközvetlenebb tagjai tudtak róla. Abban az időben egy ilyen akta birtoklása megtorlásokat vont volna maga után a hatalom részéről. Igazság szerint, nem sokat jelentett ma már, a „kutyabőr”. Régebben is alig ért valamit kisnemesnek lenni. Pont úgy röghöz kötött volt a család, mint a többi földműves, paraszt. Be kellett adni így is, úgyis a közösbe a kicsiny birtokot.
A vasárnapra megbeszélt ünnepi ebéd szerény keretek között zajlott. Csak az idősebb testvér családja: felesége, két gyereke, valamint Bibi és Fiúka vettek részt rajta. A gyűrűk is ott voltak. Ünnepélyesen felhúzták egymás újára és fogadták a család jókívánságait. Szívhez szóló szép levelet fogalmaztak Fiúka és Béla édesanyjának a nagy családi eseményről.
— Hol fogtok lakni? — jött a gyakorlati kérdés Béla irányából. — Itt nálunk nincs hely.
— Nem is gondoltuk, hogy ide jöjjünk — válaszolt Fiúka. — Egyelőre minden marad a régiben, de keresünk albérletet. Lehet, az egyetem is segít, mert szoktak a házaspár diákoknak a bentlakásban szobát biztosítani.
Bibinek nem volt a városban lakása, még albérlete sem. Egy ismerős kollegája engedte meg, hogy nála lakjon. Ágyrajáró volt csupán.
Valóban, az egyszerű polgári esküvő után — a fiúk édesanyja is eljött erre az alkalomra távoli otthonából —, a hivatalos íratok birtokában Fiúka kihallgatást kért az egyetem adminisztratív igazgatójától, aki jóváhagyta a kérelmet, és kiutalt egy szobát, az újonnan épült kollégiumban. Ügyesen be is rendezkedtek. Nem volt nagy luxus, de a saját fészküknek szívből örültek.
Sok minden hiányzott. Legjobban a kávédaráló és a kávéfőző.
Ha a családból, vagy baráti körből valaki rájuk nyitotta az ajtót, illett kávéval kínálni. Mozsárban törték meg a kávészemeket, és csuporban főzték meg — török módra —, de minősége bizony kívánni valót hagyott maga után.
Így is minden rendben ment, az ifjúság bizakodása bearanyozta a nehézségeket. Az iskolaévből hátralevő pár hónap gyorsan elszállt és már meg is jött Fiúka utolsó nyári szünideje. Az előadások befejeződtek, az év végi vizsgákat eltette, jöhet a vakáció, ha nem kellene készülni az államvizsgára. Azért hazautaztak Fiúka özvegy édesanyjához, aki egy távoli városban éldegélt. Ott a csendes házban lehetett készülni és Bibi is kényelmesen pihengethetett. Szüksége is volt már rá… Szeretett a virágokkal teleültetett udvaron üldögélni a nyugszékben, mialatt Fiúka a tornác hűvösében végezte szorgalmasan a saját maga által kirótt feladatokat.
A kitartó munka nem volt hiába való. Az államvizsga kitűnő eredménnyel zárult. Átlagon felüli eredményeinek köszönhetően és annak, hogy családos, a kihelyezéskor jó helyet kapott egy közeli kisvárosban. Nem kis utánajárással még lakást is kaptak. Első közös lakásukat.
Csak szoba-konyhás manzárd, de a nevükre kiutalva.
Bibi feladta jó kis régi munkahelyét, hogy követhesse Fiúkát. Még el sem búcsúzott régi munkatársaitól. Az intézetbe, ahova férjét kinevezték rendes állást kapott. Hiány volt szakemberekből.
Alig rendezkedtek be, és foglalták el munkahelyüket, Bibi bevonult a szülészetre. Hosszas vajúdás után egészségesen világra jött a kicsi leányuk, Lilla. Napsugár költözött be a kis lakásba vele, feledtetve a szűk lakás, az anyagi gondok, a kisvárosi lét minden nehézségét.
A rokonok mindkét részről gyakori vendégek voltak. Elsőnek Fiúka fivére, Béla érkezett, nagy BMW motorbiciklijével végig pöfögve a városka utcáin. Édesanyja is eljött és maradt is egy-két hétig. Az egy szál szobában éppen hogy elfértek.
Jöttek aztán Bibi testvérei, szülei is. Hozták, jó falusi szokás szerint, a tejet, túrót, hízott kacsát, rántani való csirkét. Amijük volt mindenből. Nagyon szerették Bibit, a Kicsit. Így becézték, így szólították a testvérei.
— Gyere Kicsi, nézd, mi van a kosárban! — érkezett idősebb nővére, Mariska.
— De jó, hogy jöttél! Épp a legjobbkor hoztad a hazait. Gyere, menjünk be ide a konyhába — tessékelte a testvérét.
— Hallottam, itt van anyósod. Ezért is pakoltam kicsit bővebben.
A konyhában szépen mindent kipakoltak. Bibi őszintén örült a sok finomságnak, testvérét leültette, kínálta kávéval, édes likőrrel. Nem győzött hálálkodni.
A szobába azonban nem hívta be. Szégyellte a falusi rokonait? Anyósa ellenben meghallotta a beszélgetést és kijött a konyhába.
Bibi nem jött zavarba, gyorsan bemutatta nővérét. Mama megölelte, megcsókolta a frissen megismert rokont és karonfogva bevitte a szobába, mutassa meg legkisebb unokáját, akinek a neve egyik kedves nagynénjét idézte.
Lilla néni a családi történetek központi alakjaként élt a rokonok emlékezetében. Sok humoros anekdota keringett róla. Egyik ilyen történet abban az időben esett meg, amikor Mama még kislány volt. Négy-öt éves. A néni már kissé nagyot hallott, de szívesen vállalta az apróságok felügyeletét, ha a szülőknek elfoglaltsága akadt. Mama akkor még Lenke, a kicsi Lenke névre hallgatott és ott játszott a nappaliban öccsével, Zoltánnal együtt. A kályha előtt elnyúlva szundikált Pengő, az agár, és Lilla néni le-lecsukódó szemekkel a hintaszékben ülve próbált olvasni. Zoltán odaállt elé kihúzva teljes három éves alakját, megszólalt:
— Ni, cukor!
— Mi, mi? Mi van? — értetlenkedett a néni.
— Cukorka — mutatta a kisfiú a tenyerében levő kisé maszatos savanyú cukrot.
Lilla néni elvette, és mintha megnyalogatta volna — vagy csak úgy tett? —, és bólogatva megjegyezte:
— Nagyon finom.
— Érdekes! A Pengőnek az előbb nem ízlett. Kiköpte.
Ilyen és ehhez hasonló történetek forogtak közszájon, családon belül.
Bibi ragaszkodásának kimutatására, mindenben igyekezett feltűnően Fiúka kedvében járni, kiszolgálni. Reggel a kávét odavitte az ágyba, tízórait csomagolt nap, mint nap, maga fűzött és mikor a munkából hazatértek, terített asztallal várta. Ha délután ledőlt pihenni, mindenkit intett, ne hangoskodjanak:
— Lepihent Fiúka, menjünk ki a konyhába! — szólott. — Vagy menjünk le a parkba, vigyük a kislányt is. Kell neki a levegő! — fűzte még hozzá tudálékosan.
Sokszor még kellemetlen is volt a túlzásba vitt gondoskodás. Mikor az udvaron valami közös dolgot végezetek: fűnyírás, díszfametszés, árokkitakarítás, meg hasonlók, nem mulasztotta el, hogy le ne vigyen egy csésze feketekávét a férjének. Nem is maradtak el a gúnyos megjegyzések:
— Megjött a kávé, gróf úr!
— Ez aztán a kiszolgálás!
— Egy ilyen házi pincér nálam is jól fogna!
Fiúka úgy tett, mintha nem venné fel a csúfolódást és együtt vigyorgott a többiekkel.
Kínjában…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:35 :: dr Bige Szabolcs-
