Ahogy tanultad …
– mikor anyád apátlanná átkozott –
Napot rajzolsz az égre,
fényeket satírozol a föld felé,
felhőket úsztatsz
a tengernyi végtelenben.
Naplementéről álmodsz,
körülötted égő csipkebokor a világ,
a lángoló horizont peremén
az idő madarai sírva kapaszkodnak.
Vonalak, arcok, szivárvány, híd,
egymásba oldódnak a színek,
valaki indul, van, aki érkezik,
a rajz soha nem készül el…
Ahogy tanultad …
Kezedben fekete tus,
az idő hatalmas falai mögött
neked csak az éjszaka
sötét csendje maradt.
árnyéktócsába zuhan
az emberarcú hold,
az éjben hallgatás már nem fáj,
tudod, az álmokon túl
nincs tovább.
Apád könnye
a fák hegyére fagyott,
az ő élete a te néma gyászod,
magadban hordozva
hiánya visszafáj.
A jelen átrajzolhatatlan,
messzi, félő-ismeretlen.
– hiába tanultad –
Elfáradt érintések közt
tompulnak a színek,
lépteid számolod,
és azt a halk dobogást….
Sarokba hajított kacatok alatt
évek óta bomlanak
az elvetélt álmok.
Engedsz, könyörögsz, hallgatsz,
csupasz szíved takargatod,
térdre borulásod
Isten rajzolja tovább.
Ujjaidból a simogatás
szelíd ösztöne lassan elfogy,
s észre sem veszed,
már más szívéből vérzel,
egy másik rajz
lángoló naplementéje alatt …
Legutóbbi módosítás: 2011.02.10. @ 20:51 :: Szilágyi Hajni - Lumen
