Egy pillanat alatt nagyon gonosz lett.
„Mégis mit akarsz tőlem?” — kérdezte.
Nem tudtok válaszolni. Jól érzem magam, ennyi. Lehet nem is akarok mást tőle. Ülünk a bárban. Ahhoz, hogy elérjem a pohár alján levő mandarin szeletet, le kell gurítsam a torkomon az egész adag konyakot.
„Ha összefekszünk, elvárod, hogy feleségül vegyelek?”
Bambán nézek rá. Ő dühösen mered rám. Egy órája még csókolóztunk és a hajammal játszott.
„Gyerünk, kapsz egy negyedórát.”
Biztosan a konyak teszi, de egy vak hangot sem értek. Miről beszél?
„Negyedórát?” — gagyogom.
„Kapsz még egy negyedórát és többé nem látjuk egymást.”
Ülök vele szemben, kezemben a pohár. Elborít a köd.
„Nem is, hisz kiskorú vagy, kapsz egy évet, míg nagykorú leszel. Nem, nem, csak öt percet kapsz.”
„Mi van veled?”
„Mi lenne velem?”
Most valóban dühös, csak úgy váratlanul.
„Tudnod kell rólam az igazat” — kezdi. „Én egy kicsit bolondulok a nőkért, egy kicsit alkoholista vagyok, egy kicsit minden. Ez vagyok. Iszol még valamit? Csak szólj! Ma este nagylelkű vagyok. Gyerünk, szólalj meg, ne ülj, mint egy kuka! Tudd meg, nem az vagyok, akinek hiszel. Azt hiszed, egy szent vagyok? Szeretek szexelni, harapni, meg mindenféle disznóságot. Te naiv vagy és ártatlan, én meg olyan közönséges, igen.”
Rágcsálom az utolsó mandarin darabkát.
„Mi van veled?” — kérdezi elváltozott hangon. „Rosszul vagy?”
Int a pincérnek, jöjjön közelebb. Szódát rendel nekem. Közben felemelkedek, hogy menjek ki a mosdóba. De jön utánam. Megragadja a karomat és újra kérdezi, mintha nem hallottam volna előbb is: „Rosszul vagy? Rosszul vagy?”
Azután magához húz és megölel.
„Az a baj, hogy túlságosan sokat kérsz tőlem” — súgja.
Nem emlékszem, hogy bármit is kértem volna tőle. Most meg ellök. Még az ér is kidagad a nyakán olyan dühös.
„Ha lehúzok neked kettőt, mindjárt helyre jössz!” — ordítja, mint egy bolond. Valaki a vécében lehúzza a vizet, s egy szőke nő elsiet mellettünk, anélkül, hogy idenézne.
Újra átkarol, és a fülembe sugdos, hogy megnyugtasson:
„Nincs most sok értelme a sértődésnek, gyere vissza az asztalunkhoz és igyuk meg az italunkat.”
Visszamegyünk. Leülünk. Elfordul és integet valakinek. Egy korombeli lány — odajön, és vidáman üdvözli.
„Azt hittem, meg se látsz!” — mondja. Megfog egy széket, de a fiú int, üljön a térdére. A lány nevet és úgy tesz. A szeme sarkából figyeli, vajon mit szólok. Nem világos neki a helyzet. A fiú a poharából kínálja, meg a cigarettájából. A lány iszik, füstöl és kacarászik.
„Haza vigyelek?” — kérdezi.
„Persze!” — felel a lány és elveszi az asztalról a táskáját.
„Hova mész?” — kérdezem.
„Szexelni.”
Maradok az asztalnál, besokkolva, azt sem tudva mit tegyek. A konyakos pohár üres. Félek, nagyon reszketne a hangom, ha újat kérnék. Fogalmam sincs miért fontos most a számomra, hogy megőrizzem a látszatot…! Ki nézne éppen most rám? Kit érdekelne?
Abban a pillanatban, dühödt arccal a bár ajtajától visszarohan, hozzám lép és valamit bedug a blúzomba. Benyúlok. Pénz.
„Nem kell a pénzed!” — üvöltöm, és utána hajítom. Lehajol, összeszedi és az asztalra dobja. Leseprem onnan.
„Rosszul vagy?” — kérdezi súgva. „Mi van veled, rosszul vagy? Szólj, mert hazaviszlek!”
Nem válaszolok. Mindenki minket néz. Közelebb jön és átölel, kétségbeesett mozdulattal, aztán kiegyenesedik, és az ajtóhoz megy. Többet nem jön vissza. Ott maradok a figyelem kereszttüzében, próbálom összeszedni magam, próbálok gondolkozni. Próbálok.
Éppen abban a pillanatban valaki leül éppen arra a székre ahol ő ült egy pillanattal ezelőtt.
„Kisasszony, színész vagyok szintén!”
És közelebb húzza a székét.
„Mit akar? Ne sírjon. Hazakísérem!”
„Nekem nincs hova mennem” — magyarázom, igyekezve uralkodni magamon. „Nem vagyok bukaresti. Nincs hova mennem.”
„Úgy jöjjön velem, elviszem egy különös helyre. Jöjjön!”
Felállok, és követem.
A színházba megyünk be. Valamit mond a portásnak és int, hogy kövessem. Felmegyünk a színészek szobájába. Kis színház, nincs minden színésznek külön öltözője. Ez egy nagy helyiség, ahol mindannyian készülünk az előadásra, magyarázza.
„Figyelj, én felteszek egy kérdést és te csak bólintsál: igen, vagy nem.”
Bólintok, hogy jó, egyetértek. Hátammal nekidőlök a falnak, mintegy ködön át, látom csak a szobát, ami tele van a jelmezekkel és tükrökkel. Valami baj lehet a szememmel. Egy másodpercre már azt hittem, megvakultam.
„Megvagy már húsz éves?”
Intek, hogy nem, amíg eljut a tizenhatig.
„Krisztivel rég ismeritek egymást?”
Bólintok, hogy igen.
„Gyerekkorotok óta?”
Újra, igen.
„Szereted a pezsgőt?”
Mikor bólintok, hogy igen, valahonnan előhalászik egy üveggel. Gondosan kibontja. Pokoli nagyot pukkan.
„Pohár nincs. Kissé kényelmetlen üvegből inni a pezsgőt, de nem megyek le még egyszer.”
Nézem a feliratokat a falon. Nézem a Karácsonyról itt maradt feldíszített fenyőt a sarokban. Csöndben iszogatunk, azután váratlanul felkel és kezdi egymásután magára ölteni a jelmezeket és eljátszani a jeleneteket, én meg dőlök el a kacagástól. Elfáradva leteszi Hamlet kalapját és mondja:
„Gyerünk aludni. Reggel négy óra van.”
Rakásra dobálja a jelmezeket és hív, heverjek le rájuk. Mellém fekszik lábtól és belecsókol a tenyerembe. Elalszik.
Félóra elteltével felébred, kérdezi, miért nem alszom. Számoltatja velem a bárányokat. Ezen egy jót nevetünk. Sikerül elaludnom.
Mikor megébredünk, gyönyörűen havazik. Kézen fogva megyünk a metróig. Még a peronon is, pedig ellentétes irányú szerelvényre vártunk. Pont középen álltunk kinyújtott kézzel, mintha meg akarnánk érinteni, én egyik irányba, ő a másikba. Amikor az első feltűnik, azt mondja: „Ne rögtön az elsőt válasszuk.”
Egyetértek.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: dr Bige Szabolcs-
