1.
Az emberek többsége – túl az ötödik X–en –, ha módjában áll megpróbál jobban odafigyelni magára. A mai felturbózott világunkban persze, erre nem mindig van mód. Ám ha már jelentkeznek a nyavalyák, akkor kénytelen másképpen élni. Így voltam ezzel én is. Tudtam, hogy genetikailag sok jóra nem számíthatok, de nem nagyon törődtem vele. Egészen addig, amíg egy nap nem tapasztaltam meg saját bőrömön is. Egy születésnapi partira voltunk hivatalosak feleségem régi barátnőjéhez Szentendrére. Már javában mulatoztunk, amikor úgy este tíz felé elkezdett hasogatni a bal lábam. Rakoncátlankodott már korábban is, így nem nagyon törődtem vele. Kicsit visszafogtam magamat, inkább társalogtam és nem „roptam a táncot”, mint előtte. Hajnalban mikor a társaság szedelőzködött és indult hazafelé, akkor már sajnos a csillagokat láttam.
– Mi a fene van veled? – kérdezték, feleségem meg a barátnője. – Talán rosszul léptél, vagy túl sokat táncoltál?
– Ha én azt tudnám! Szerintem becsípődött egy ideg.
– Haza tudunk utazni? – aggódott nejem.
– Ugyan már! Ha négykézláb is, de hazamegyünk. Különbben is ki kell menjek Liliért a reptérre, mert úgy beszéltük meg, hogy együtt utazunk vissza Bécsbe.
– Így ne menj ki elé. Alig bírsz járni.
– Már hogyne mennék ki, ha egyszer azt mondtam neki.
– Majd mi kimegyünk – ajánlkozott a két hölgy.
– Mit strapáljátok magatokat? Most van hajnali őt. Kilenckor érkezik Ferihegyre. Tehát aludni cirka két órát tudnátok, na mondd hármat, mert kocsival mennétek. Viszont én amúgy sem birok aludni, hétkor elindulok. Hátha a mozgás jót tesz és kiszabadul az a nyomornc ideg, ami becsípődött.
Nem vitatkoztunk tovább. Elmentek aludni és én is próbálkoztam, de sehogy sem sikerült. Pokolian fájt az egész bal lábam. Sőt mindenfelé kisugárzott. Volt nálam minden eshetőségre fájdalomcsillapító, de mivel elég sokat ittunk, nem tartottam egy jó ötletnek, hogy bevegyek belőle. Gyorsan felöltöztem és szép csendben kisurrantam a házból. Az Árpád hídig elég sokat kellett menni a HÉV állomástól. Valahogy lesántikáltam és ott aztán felkaptattam egy metróra. Mindenki engem bámult. Hiába adta át egy udvarias fiatal a helyét, nem bírtam ülni. Állni meg úgy álltam, mint akinek összetörték a csontjait. Szóval lógtam a kapaszkodón.
A Klinikák állomásnál egy úr megszólított.
– Nem kellene leszállnia itt velem? Itt vannak a Klinikák, jó lenne megmutatni ezt egy orvosnak. Miért akar tovább szenvedni?
– Nem idevalósi vagyok, de köszönöm a felajánlást. Nincs itteni biztosító kártyám és ki kell érnem Ferihegyre a lányom elé.
Ezek után nem firtatta már senki sem, hogy ugyan mi is történt, vagy mi van velem. Hülye külföldre szakadt magyar, aki most itt szenved és sajnál párezer forintot orvosra kiadni, amit egyébként az otthoni biztosítójától vissza tudna kasszírozni. A Kökinél /kőbánya kispest metróvégállomás szlengben/ ugyancsak bajba kerültem. Mozgólépcsőt kerestem, de az bizony nem volt. Leballagtam valahogy, utána jött a másik meglepetés. A buszhoz még meg kellett mászni egy újabb lépcsősort. Nem szidalmaztam senkit még magamban sem, csak úgy félvállról mondtam, hogy mennyire semmibe veszik itt az embereket, és hol van az egyenjogúság, hiszen ha egy mozgáskorlátozott szeretne felszállni a metróra, ugyan hogy csinálja? Mert ha ezt valaki kerekes kocsival meg tudja csinálni segítség nélkül, akkor az igényt tarthat a Guinis rekordok megnyerésére. Meghallotta valaki a sopánkodásom és fel akarta ajánlani a segítségét.
– Gondolom, nem budapesti – kezdte a fiatalember, aki megengedte, hogy belekapaszkodva felkapaszkodjak a buszmegállóba. – Itt már nincs mit csodálkozni. Úgy húsz éve tervezik a négyes metró vonalát, de csak nem akar elkészülni. Szó volt már régóta arról is, hogy a meglevő vonalat felújítsák. Mit tetszik gondolni mi lett belőle?
– Itt van az orrunk előtt, mindenki tapasztalhatja. Falépcső, minden úgy fest, mint valami felvonulási épület. Nem élek itt valóban, de tíz évvel ezelőtt ugyanígy nézett itt ki minden. Valami különbség biztosan volt, de most nem emlékszem rá.
– Így van. Jól látja. Ez már évek óta így néz ki. Szégyen gyalázat, hogy akik a nemzetközi repülőtérről ide jönnek, azt gondolhatják, valahol a harmadik világban járnak és nem egy európai nagyvárosban. És ezért a BKV vezetői milliós jutalmakat vághattak zsebre.
Közben felsántikáltunk a buszmegállóba. Próbálkozom a jegyautomatában, mert vasárnap lévén a környéken sehol egy fia jegyárus. Talán a metró állomáson árulnak, de én bizony nem mászok vissza, nem bírnék vissza is jönni. Majd veszek a buszsofőrtől – gondoltam praktikusan. Elvégre még Prágában is tudtam így venni jegyet, és Pozsonyban sem volt gond. De én túl naiv voltam. A sofőr közölte, ő nem árul jegyet, és csak érvényes jeggyel lehet utazni a buszon.
– Akkor biztosítanának legalább egy működő jegyautomatát. Budapest európai nagyváros, de ez egy vicc, hogy nem jó egy automata sem. Tudom, a metró állomásra küldene, de ne is haragudjon, ilyen „futóművekkel” ami nekem van, én bizony nem vállalkozom ilyenre. Örülök, ha Ferihegy kettőig kiérek. És a külföldi turista is ugyan ezt fogja tenni, mert nem lesz bolond kétszer megmászni a „Köki metró dombot”.
– Ezt majd az ellenőrnek mesélje el, ha jönne. Szálljon fel bátran, úgysem jönnek ilyenkor, ha meg mégis, akkor megmondom neki, hogy maga akart venni, de tízezresből senki sem tudott visszaadni.
Leültem közvetlenül a vezető mögötti székre és úgy, hogy a fájós lábam kinyújtóztattam oda, ahol az állóhelyek voltak, senki sem szólt rám, inkább szántak, bántak. Pont időben érkeztem ki, mert már a táblán ki volt írva, hogy a londoni járat leszállt. Húsz perc várakozás után a lányom is megjelent a kofferjával, ami inkább nagymérető szatyor volt.
– Mi van veled, Papsi? Olyan elgyötört a fejed? Sokáig maradtatok fent bulizni?
– Az hagyján! Attól nem néznék ki ilyen elgyötörten. Befuccsolt a bal lábam. Pokoli, de induljunk, mert nem birok állni.
– Nem kellett volna kijönnöd, hagytad volna Ágit meg a Mamát. Kocsival jöttek volna.
– Úgy gondolod? Ágnesnek volt ugye a szülinapja, nem másnak, és eléggé sokat gurított le mindenki, vegyesen sört, bort töményet. Senki sem lett „smaksz” sem részeg, de úgy három óra alvás után nem lett volna ildomos autóba ülni.
Visszasántikáltam most már a lányom kíséretében Szentendrére. Hiába próbálgattak „pátyolgatni”, kényeztetni semmit nem segített. Ágnes aztán kivitt minket a buszpályaudvarra. Mit ne mondjak, az a két és fél óra Bécsig egy örökkévalóságnak tűnt. Másnap aztán korán reggel elmentem a feleségemmel az ügyeletes kórházba. Röntgen, diszkuzió az orvosok közt, végül kimondták a „verdiktet”, hogy ideggyulladás és izom meg ideg becsípődés. Terápia meg egy jó adag lidokain injekció. Vagy hármat döftek rögtön belém. Ideig–óráig segített, hogy aztán még nagyobb intenzitással gyötörjön tovább.
Aznap már nem tudtam eljutni az orvosomhoz, de sikerült elérnem, hogy másnap soron kívül fogadjon. Elbicegtem és nem kellett előadást tartanom, hogy mi is a bajom, láthatta. Átnézte a röntgenleleteket és azt mondta:
Mást ő sem tudott, mint fájdalomcsillapítót adni, de beutalót írt az Ortopéd Klinikára. Másnap elmentem. Sokat kellett várni, de nagynehezen sikerült kapnom egy terminust. Na, nem akármikorra ám. Novemberre.
– És tessék mondani, addig mit csináljak?
– Nem tudom, én csak adminisztrátor vagyok. De a legnagyobb jóindulattal sem vehetem előbbre. Szedje addig a fájdalomcsillapítókat.
Eleve egy amolyan „hipochonder” típus vagyok, aki nem szereti az orvosok által előirt mindenféle kemikálékat lenyelni. De sajnos nagy úr ám a fájdalom, és ahogy annó még Hofi is mondta, ilyenkor a muszáj, ami dönt. Szeptemberben egy találkozóra voltam „hivatalos” Budapestre. Egy ott élő barátom és még mások ajánlására felkerestem egy bizonyos „csontkovács” mestert, aki mellesleg rendelkezett orvosi diplomával is. Vittem az összes lelet és megkértem, ha módjában áll, akkor segítsen valahogy.
– Csodákra én sem vagyok képes – mondta –, de megpróbálkozunk. – Azzal felfektetett az e célra beállított vizsgáló asztalra. – Lazítson, és ne csináljon semmit. – Leírni sem akarom, de minden tagomat úgy megrángatta, hogy egy spanyol inkvizítor is elismeréssel adózott volna neki. – Keljen fel és próbáljon meg lábujjhegyre állni.
– Megpróbálok, de kapjon el, ha nem menne.
– Menni fog, ne féljen.
És tényleg ment, igaz pokoli kínok közepette.
– Most még fogja érezni egy darabig a fájdalmakat, de a jövő héten jöjjön vissza, és akkor egészen rendbe tesszük a dolgokat.
Hittem is meg nem is és attól tettem függővé a következő látogatást, hogy mennyire csökkennek a fájdalmak. Már aznap este a találkozón éreztem, hogy valamit segíthetett, mert fájt ugyan, de messze nem olyan intenzitással.
– Ez nem semmi – újságoltam otthon családomnak. – Megrángatott, de rendesen és majd a jövő héten vissza kell menjek.
– És vissza akarsz menni? – kérdezték szinte egyszerre.
– Naná! Eddig mindenki minden méreggel etetett, semmit nem segített, ez meg megrángatott, máris enyhült a fájdalom.
Ahogy meg volt beszélve visszamentem hozzá.
– Nézze doktor úr, essünk túl rajta gyorsan. Határozottan jobb lett, mint volt.
Ismét felfektetett a „kínzópadra” és végigmozgatott, de nem olyan erővel, mint először.
– Rettenetesen merevek az izmok. Többet kellene mozognia. Az úszást és a gyaloglást ajánlom.
Már le akartam pattanni az ágyáról, de visszatartott.
– Egy pillanat, még egy kis „korrekció” azért kell. – Megkapta a nyakam, egy rántás, egy kattanás. Még fel sem eszméltem teljesen, átfogta a derekam, és ott is rántott rajtam.
– Most menjen ki a váróba, helyezze magát kényelembe. Majd szólítom.
Szédelegve kimentem. – Kellett neked rohamsisak – átkozódtam magamban. – Most elrontotta direkt az egészet, hogy egy párszor még ide kelljen jönnöm. Elvégre ő is pénzből él.
Pár perc elmúltával éreztem, hogy kezd kiállni a fájdalom. Vagy egy félóra telt el, szólított.
– Mi a helyzet? Elmúlt?
– El még nem múlt teljesen doktor úr, de mintha kezdene enyhülni.
– Ez a lényeg. Ha ismételten nagyon gyötörné a fájdalom, akkor hívjon fel, soron kívül fogadom.
Mire visszaértem Bécsbe, megszűntek a fájdalmak.
Megfogadva a tanácsát rendszeresen eljártam úszni meg gyalogolni. Csodák csodája, nem éreztem fájdalmakat, viszont közelgett a Klinikai terminus ideje.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte a nejem. Ha nincsenek fájdalmaid, ne menj oda, mert majd gondoskodnak róla, hogy megint legyenek.
– Nem tudom, tényleg.
A kiírt időpontban azért elmentünk a Klinikára. Ha már voltak olyan jók és adtak egy terminust, akkor „lássuk a medvét”. Egy főorvos meg két másik vizsgált meg. Mind a három csóválta nagyon a fejét, viszont ahogy össze– vissza rángattak, forgattak, kezdtem érezni, hogy jön vissza a fájdalom. Nem szóltam egy szót sem, de magamban a „csontkovácsra” gondoltam. Mint az egyszeri autószerelő, aki tudja, hogy hova kell odacsapnia és mindjárt jó lesz a talicska. Ezek meg itt egyetemmel meg kitudja hány év gyakorlattal szinte semmit sem érnek. Aztán a főorvos úr megszólalt.
– Jövő év februárjában be fog feküdni, és akkor majd teljesen rendbe hozzuk magát. Nem kellett volna ennyit szenvednie, mert az új technikai eszközök és terápiák segítségével megszüntetjük, és hosszú időre lokalizálni tudjuk a fájdalmakat.
– Rendben van, akkor tessék szíves lenni egy időpontot adni.
Nem nagyon törődtem vele, mivel nem voltak fájdalmaim és úgy gondoltam, utána érdeklődöm pár ortopédus orvosnál, mi is ez a terápia, feltéve, ha akad egy is, aki tudni is fogja. A saját ortopédusommal kezdtem.
– Na, ugye! Megmondtam, hogy majd segítenek ott magán. Ez egy vadonatúj metódus. Biztosan segít majd.
– Rendben van doktor úr, de tudna mégis közelebbit mondani erről? A kórházi főorvos szerint előbb is oda küldhettek volna, és akkor már túl lehetnék mindenen.
– Jaj, az nem egészen úgy van, ahogy mondták! Nem tudok én mindenkit odaküldeni, mert láthatta, hogy mennyi idő után fogadták, és mikorra kapott beutalót. A betegeim nagy része mind azonnali kezelésre szorul, nem tudnak várni. Maga még relatív fiatal, nem volt olyan sürgős.
Nem akartam semmit sem szólni, inkább magamban tartottam a véleményem.
– De doktor úr, mégis mi ez a kezelés vagy terápia?
– Úgy hívják infiltrácio. De nem akarom izgatni ezzel, majd ha ott lesz, megtudja.
Légy okos, ha tudsz, gondoltam és sűrű köszönetek közepette otthagytam. Kikerestem a telefonkönyv és internet segítségével egy másik ortopédust, akiről úgy véltem, kompetens személy. Már csak januárra tudott időpontot adni.
– Nem tudok mit tenni – mondtam a feleségemnek. – Ahogy mondták, nekem van türelmem kivárni mindent.
/folytatom/
