Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 38. Baba Cloanţa

Miközben Ünige szinte belebetegszik a kudarctól való félelmébe, Enikő anyósát vádolja emiatt.

 

38.  Baba Cloanţa[1]

 

 

Ahogy egyetemi záródolgozatának időpontja közeledett, Enikő egyre idegesebb lett. Gyöngyi is hiába nyugtatta, egyetemi kolléganői is.

— Ha neked sem sikerül, kinek fog? — kérdezte tőle mindenki. Falra hányt borsóként pergett le róla minden nyugtató szó. Sajnos kislányán kívül más villámhárítója nem akadt.

Irma is, a tanító néni is megértésre biztatta Ünigét. Még nagymamája tudta leginkább helyrebillenteni megtépázott lelkecskéjét.

— Meglásd, milyen jó lesz majd, ha lejár. Ideje is lesz rád, mert nem kell többet az egyetemre járnia… Ő nagyon szeret téged, de most érthető az idegessége. Szeretné, ha jól sikerülne a vizsgája. Neked is megfájdult a hasikód a Zrínyi Ilona verseny napján.

A vizsga előestéjén Irma nyugtatta Enikőt.

— Miért izgulsz úgy? A dolgozatod jó, tudni tudsz… Csodálkozol, ha átragad ez lányodra is? Pedig neki sincs oka rá… Tudom, nagyon nagy a tét. Három év tortúra megy kárba, ha mégse… De még akkor jövőre sikerülhet. Ám, ha féltelek valamitől, az csakis te magad vagy.

— Nem érted… Még nem jártam egyetemre és az egyetemisták gyakorlatát az újszülött osztályon rám bízták. Nem volt kire, mert az osztályon senki sem végzett egyetemet a nővérek közül. Fura egy helyzet alakult ki, amikor a saját magam gyakorlatát is vezetnem kellett. Nekem bizonyítanom kell…

— Fogsz. Írásba adom. Előre.

Minden lámpalázát meghazudtolva kivágta a rezet egyetemi szakdolgozatának megvédésekor. A vizsgabizottság elnöke, Dr. Olteanu Paul, az egyetem prodékánja, felállt székéről, kezét nyújtva gratulálni neki. Mással ezt nem tette meg.

— A medikusok megirigyelhetnék öntől ezt a dolgozatot. Muşatné, aki a beteggondozást adott elő önöknek, ősztől nyugdíjba vonul. Nem venné át a helyét? No, persze, versenyvizsgázni kell, de nem féltem — mosolygott rá.

— De… Miért pont én?

— Mert önt tartom a legrátermettebbnek erre. Mondjon még valakit Kolozsváron, aki jobb önnél.

— Akadnak még rajtam kívül kiváló diákok — most már asszisztensek — az évfolyamon, s a tavaly végzettek közt is…

— Ne szerénykedjen itt nekem… Akadnak a frissen végzettek közt kiváló elméleti felkészültséggel rendelkezők. Szinte mindahány a középiskola padjaiból került ide. Lesz közülük olyan, aki átevez az orvosira… A harmincon felüliek közt akad olyan, aki versenyre kelhet önnel szakmai gyakorlat szempontjából. Közülük kevésnek van olyan elméleti felkészültsége, mint az öné. De e pályához ráadásul pedagógiai érzék is kell, amely csak részben tanulható. Láttam önt gyakorlatvezetőként. Előadóként sem féltem. Egyet mondjon, aki mindezen feltételek mindegyikében versenyre kel önnel, s nem szekálom tovább! — nyomta meg a szót a professzor.

— De… Tanulmányaim miatt elhanyagoltam a kislányomat, s végre…

— A nyár maga előtt, használja ki! Vigye el egy csodás szabadságra. A tengerre például, hiszen eléggé „naphiányos.” Ősztől viszont délutános lesz, hiszen kezdi az ötödiket. Az V.-VII. osztályok délután tanulnak. Nem vele lesz, hanem egyedül otthon. Én garantálom, amíg én a katedra vezetője vagyok, megfelelő órarendje lesz, és mire kislánya hazaér, már ön is otthon lesz.

— De én…

— Tudom, szereti a mesterségét, és nem cserélné le a kórházi munkát holmi tanári állásra. Másodállásra gondoltam, kiegészítésként. Többletjövedelem, s többé nem kell a fogához vernie minden garast. Kislánya nemsokára kamaszodik, s egyre nőnek majd az igényei. Az az egy-két fizetési fokozat, amit nyert az egyetem elvégzésével az smafu. S nehogy azzal jöjjön, hogy kislánya egyedül nem igazodik el… Mert három éve azt teszi. Sok ötödikes gyermeket hagynak reggelente magára.

A prodékánnak nem tudott ellent mondani. Mindenre talált megoldást, ellenérvet. Végül igent mondott. Mindenki gratulált neki. Csak Lilla csóválta a fejét, amikor telefonon beszélt vele.

— Már megint más döntötte el helyetted, mi a jó neked… Egyébként szegény diákjaid…

— Miért? — hökkent meg Enikő.

— Ha olyan elvárásaid lesznek irántuk, mint saját magad iránt… — kuncogott Lilla a telefonban —, akkor hamar kiérdemled a Hápé nevet.

— Hápé? — értetlenkedett.

— Kopp tantusz! Erőltesd meg a szennyes fantáziád! H. P. Rövidítés! És nem Hewlett Packard — tette hozzá kaján hangon, látván, barátnője épp hülyegyereket játszik.

Egy év múlva derült ki, Lilla tévedett. Pontosabban Enikő akkor hallotta először tévedni. Nem Hápé, hanem Baba Cloanţa lett a neve. Igaz, a magyar kiejtést nem ismerők nyelve beletörött a Hosszúmezői Enikő kiejtésébe.

Amint tehette, Kisbányaiékhoz sietett, barátnőjével és főleg kislányával megosztani az örömhírt. Vége a hároméves tortúrának, végre előttük a szabad nyár. Igaza van a prodékán úrnak, tengerre mennek, ott lazítanak majd, a napon süttetve hasukat. Vajon Irmáékat rá tudja-e venni, tartsanak velük? De szép lenne! Addig is, díszvacsorát főz. Nem, ma már nincsen rá idő, de holnap szombat, s díszebédre hívja őket.

 

Barátnője nem fogadta kitörő örömmel terveit. Egy ideig még próbálkozott győzködéssel, milyen jó lesz együtt, jár ennyi lazítás, ha kell, kölcsönad neki, hiszen ezután az egyetemi fizetését is hozzászámítva szinte kétszeres jövedelme lesz. Eleinte nem értette a szabódást, annyira lefoglalta saját örömáradata. Végül feltűnt neki Irma csendessége.

— Mi történt? — dobbant meg a szíve rosszat sejtve.

— Munkanélküli vagyok. Csődöt mondott a vállalat.

Enikő egy ideig nézte, mi akar lenni ez a rossz vicc, de hiába kereste barátnője arcán a pajkos mosolyt, melyet máskor nem tudott elrejteni, ha hamiskodott. Ami a szívén az a száján.

— Mióta? — sápadt el Enikő.

— Már egy ideje. S hiába keresek új állást, egyre növekvő a munkanélküliség…

— Már egy ideje? De hát minden reggel úgy mentél el, mintha munkába mennél… — nézett hitetlenkedve.

Csak Emőke rökönyödött meg jobban. De az ő száját hang se hagyta el.

— Nem akartalak zaklatni a bajommal, mivel úgy izgultál a vizsgáid miatt… S miatta sem… — ölelte magához kétségbeesetten belekapaszkodó kislányát.

 — Mi lesz velünk? Mit fogunk enni? — kérdezte Emőke kétségbeesetten. Édesanyja nem mert a szemébe nézni, inkább ölbe vette. Amíg ott van, nem kell állnia tekintetét. Inkább nem is neki válaszolt, hanem Enikőnek.

— Hazautazunk a nagyszülőkhöz. Legalább ott hasznossá tudom tenni magam, még ha ingyenélő is leszek. Ő is könnyebben átvészeli ott — intett szemével kislánya felé. — Most nyáron úgyis uborkaszezon van. Majd ősztől ismét nekiállok munkát keresni.

Ám fogadkozását nem tartotta be. Csak összecsomagolni és holmijukat elszállítani tért vissza Kolozsvárra. Ez már augusztusban történt, amíg Enikő és Ünige a tengeren nyaraltak. Hazatérve postaládájukban két levelet találtak. Búcsúleveleket.

Bár a lehetőség megfordult fejében, mégis derült égből villámcsapásként érte a hír. Kenyérvásárlás ürügyén menekült ki a házból, legalább Ünige ne lássa. Hosszú ideig ült egy padon arcát kezébe temetve, végül összeszedte erejét, és hazament. Ismét elvesztett egy barátnőt. Valójában az kergette haza, hogy rájött, mennyire önző. Hiszen kislánya is hasonlót él meg, mint ő. Valójában még fájdalmasabbat. Amint a lakásba lépett, megpillantotta Ünigét, aki az ágyon ülve olvasott. Viszont volt valami a viselkedésében, ami riasztónak tűnt az anyai szívnek. Nem reagált érkezésére. Miközben sietve letette a konyhában a kenyeret, reccsent valami a talpa alatt. Lepillantott. Kagylótörmelék… Ösztönösen a szemétkosárhoz lépett. Diribdarabra tépett levélmaradékok, és az Emőkének fűzött kagylógyöngy maradékai díszelegtek benne. Nézte kis ideig a romokat, s maga előtt látta azt a dühöt, amivel darabokra szaggathatta. Enikőben dejà vu érzést keltett a látvány. Kicsi Ferkó búcsúját juttatta eszébe, még az árvaházban. Bement a szobába, majd magához ölelte kislányát, aki eleinte mereven elutasította a dédelgetést. Csak arra eredt meg a könnye, amikor azt mondta neki:

— Megint ketten maradtunk. Csak ketten… Csak ketten e világon…

Irma másnap reggel telefonált a kórházba. Munkát kapott méghozzá Nagyváradon, és olyan hirtelen jött az egész. Szülőfalujából, Fugyivásárhelyről tud ingázni, és a gazdálkodásban is segíthet. Emőkének is jobb ott, ahol sokat lehet szabad levegőn és főleg napon, hiszen D-vitamin-hiánya van… Hirtelen került egy teherautó is, amivel mindent egyszerre el tudtak szállítani, el sem tudott búcsúzni tőlük. Hívta őket, ha arra járnak, látogassák meg. Enikő kimért udvariassággal köszönte meg a meghívást, sok sikert kívánt új munkahelyén, megértő szavakkal fogadta a magyarázkodást. Irma mégis érezte az elutasítást hangjában.

Enikő pedig tudta, Emőke is hiába adta meg a címét Ünigének… Léteznek ugyan bocsánatos bűnök, de nem minden az.

 

Enikő szeptember tizenötödikén elkísérte Ünigét az évnyitóra. Szabadnapot vett ki. Nem volt egyszerű elintézni, hiszen egyik kolléganőjét nyugdíjazták, a másik szülési szabadságra ment, betegszabadság is van a világon, no meg Murphy törvénye is. Nagy örömmel fedezte fel, az V. C-nek — ahova kislánya jár majd — az osztályfőnöke nem más, mint Szécsi Klára, Csaba egykori osztálytársa. Nála csak a kislány lett boldogabb, amikor a sok látásból ismert tanár közül, pont a mindig mosolygós matematika tanár néni — aki mindig kedves volt vele — lett az osztályfőnöke.

Ünigének jót tett az Emőkével szövődött barátsága. Bár nem lépett ki a stréber különc szerepkörből, de negyedikben mintha osztálytársai is jobban elfogadták volna. Nehéz megmagyarázni a kapcsolatot, de ötödiktől ismét ő maradt padtárs nélkül. Enikőben volt annyi ösztönös bizalom Szécsi Klára iránt, hogy elmesélte neki Emőke elvesztését, és ezzel az „oszi” nagyon fontos információ birtokába jutott.

Három héttel iskolakezdés után egyik osztályfőnöki órán megkérte Ünigét, segítsen egyik gyenge tanuló kislánynak a számtan tanulásában, majd egyik sárgaságból gyógyult fiúcskának, bepótolni az anyagot. Szüneten, már az osztályból távozóban súgta oda Ünigének:

— Köszönöm, hogy elvállaltad. Egyébként majd meglátod, mennyit fogsz ebből tanulni!

Ha csodákat nem is tudott ezzel Szécsi Klára művelni, a kis korrepetitort ez közelebb hozta osztálytársaihoz. Sajnos más kollégák viszont elkövették a hibát, hogy állandóan példaképnek állították. Emiatt viszont ráragadt a „Bezzeg Ünige” csúfnév, mely az idők során Bezzegre rövidült.

 

Október elsején megkezdődött az egyetem is, Enikőnek ezúttal a katedra túlsó oldalán. Nem lesz könnyű adjunktusként egykori kollégái elé állnia. Átugrotta a tanársegédi szintet, azzal a feltétellel, hogy néhány éven belül doktorálni fog. De mivel az övén kívül csak még egy generáció végezte el az egyetemet, kényszerhelyzet alakult ki. A prodékán pedig kötötte az ebet a karóhoz, mindenkit meggyőzött, beteggondozást igenis nem orvosnak, hanem gyakorló nővérnek kell tanítania.

Sokat törte a fejét, miként álljon főleg a másod-harmadévesek elé, akikkel néhány hónapja még kollégaként együtt nevetgélt és lökdösődött az egyetem folyosóján. S bizony akadt nem egy, aki idősebb volt nála. Furcsa lesz közölni velük: „A haverkodásnak vége, én most tanár vagyok, s én döntöm el, tudásotok megüti-e a szintet.”

Némileg megnyugtatta, hogy első előadását az elsőéveseknek tartotta. Ám alig lépett az előadóterembe, máris felfedezett három ismerős arcot. Egyik évet ismételt, kettő ugyancsak a szülészeten dolgozott, munkatársai voltak. Mindhárommal tegeződött. „Nem engedhetem ki a gyeplőt a kezem közül!” — jutott végső elhatározásra. Végül bemutatkozás után a következő személyes történettel vezette be tantárgyát, a beteggondozást:

— Alig néhány napja dolgoztam első munkahelyemen, a Baróti kórház sebészetén, ahova érettségi után helyeztek ki, nem egyetem, hanem egészségügyi szakközépiskola végzettjeként, tizenkilenc évesen, fiatalabban, mint e teremben ülők fele. Egy betegnek antibiotikumot kellett adni. Az esetleges allergiás reakciót megelőzendő, az orvos allergia-tesztet írt elő. Mivel kezdő voltam, megkérdezte tudom-e hogyan kell, rám bízhatja-e. Azt feleltem, igen, még középiskolás koromban, kórházi gyakorlaton is csináltam ilyent, de a tapasztalt nővérek, vagy az orvos értékelte ki az eredményt. Akkor otthagyott. A páciens, egy harmincéves háromgyermekes apa, anafilaxiás sokkot[2] kapott, annyira allergiás volt a sztreptomicinre. Sikerült az életét megmenteni. Ha nem ismerem fel, ha késlekedek, ott halt volna meg a kezemben. Véssék eszükbe: nem csavarokkal dolgoznak, hanem emberi életekkel. Nem betegápolók, hanem asszisztensek lesznek, az orvos jobb keze, második agya, és harmadik szeme. Ennek tudatában öltsék magukra a fehér köpenyt, amellyel implicite elfogadták a hippokratészi esküt is, még ha nem is mondják ki, mint az orvosok diplomaosztáskor. Ha páciensként majdan az önök kezébe kerülök a jövőben, nem akarok aggódni. Elvárásaimat ezen elveknek vetem majd alá.

Halálos csöndben kezdte meg előadását. Már kifele tartott a teremből, amikor meghallotta az egyik lány megjegyzését. A „szerzőt” nem tudta azonosítani.

— Na, ezzel a spinével rábasztunk a sompolyra!

 

 

 


[1] Ejtsd: bábá kloáncá. Román népmesei alak, gonosz boszorkány, vele riogatták a szófogadatlan kisgyermekeket.

[2] Életveszélyesen heves allergiás reakció, 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 758 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.