Először a Kiscelli Múzeumba akartam eljutni, egy kiállítás megnyitójára…
Felszálltam a Kolosy téren, tökre örültem, hogy ráérek elindulni, hiszen mindössze öt percre lakom onnan. Na és hát a busz elindult, megállók meg minden és mire észrevettem, megint a téren voltam. Irtóra ideges lettem, merthogy alig volt már időm. Másodjára kérdezősködtem és így szálltam le végül időben. Eszméletlenül esett a hó, fújt a szél, mentek az autók én meg majd elaludtam. Na, ott tartottam, hogy leszálltam valahol a világ szélétől ötpercnyire és belevetettem magam a végtelenbe. Nem is tudom, mire számítottam, hogy elém jön a Kiscelli? Mindenesetre nem akart elém jönni, tehát megint eltévedtem, majd megkönyörült és egyszer csak ott lett!
Szép nagy, ódon épület, ám valamiért nem kedvelt meg és én sem őt.
A kiállítás? Az igazság az, hogy én nem ismertem ezt a “Halast”. Csak úgy betoppantam. Meg különben sem szeretem a megnyitókat! Akkor sosem arra figyel az ember, amire kellene! Jobban szeretek egy kiállítást egyedül végignézni, jó sokáig elidőzni, hagyni, hogy beszélgetésre hívjanak a kiállított alkotások. Na, most mindenki szó szerint ordibált mindenkivel (füldugót persze nem adtak…), csak a tárgyak hangját nem hallottam meg. Pedig utólag visszagondolva kiabáltak ám azok a fotók és installációk. (Igazán meghallhattam volna a hangjukat!) Volt amúgy egy székes project. Szeretem a székeket, jó alapanyag. Emlékszel a „Nyílt tengeren”-re, amit mi csináltunk hárman? X. kikötötte, hogy készítsünk jelenetet, de kötelező széknek lennie benne. Meg Z-vel is próbáltunk egy másik szösszenetet székekkel.
Elfordít, dob, felemel, megemel, elborít, eltör, rááll, alááll (?) összetesz, egymásra dob etc.. Meg volt az az előadás, csak a “díszletét” láttam, a sarokban rengeteg pódiumos szék egymáson. Igen, azt hiszem, szeretem a székeket.
Meg voltak fotók, tudod, van olyan, hogy két házat összeépítenek, és az egyiket idővel lebontják. Na, akkor ám ott marad a „nyoma” a másik épületen. Azért ez szép. Mármint, ha belegondolsz… Ezt nem folytatom most jó? Majd egyszer máskor, mert túlságosan belemennék.
A Kiscellit hátrahagyván fogalmam nem volt, hogyan fogok eljutni a Trafóba egy óra alatt a város másik végébe. Nem tudom, hogy értem oda, mert csak mentem. Egy busz szembe jött velem én meg felszálltam rá. (Ha már arra járt, miért is hagytam volna elmenni?)
Kiderült közben, hogy az a busz merő véletlen, hogy elém szédelgett (tudod, az a sztrájk utáni napokban volt és még nem állt minden a helyére…), és nem is az volt az útvonala. Minden utas rémülten kérdezte, hogy ugyan ez a járat megáll-e a Margit hídnál? Megállt. Ezt onnan tudom, hogy én is ott szálltam le. Innentől sima ügy. A jó öreg villamos végigdöcögött az útvonalán; Trafó (közben vettem egy csokit… Nem bírtam tovább a hajszát…). Egy csomó ember, még ismer?sök is. Az előadás? A sárkányok melankóliája.
A cím király, de ezen kívül?! Bevitt egy iszonytatóan jó fej sorstárs, aki szintén meg akarta nézni… Hátsó sor. És izgalom… Nem volt szünet. Ott ragadtunk…
Igazából értelmes nap volt: tudom már, hogy bárhova el tudok jutni, bárhonnan! Amúgy a többi? Ha valaki ennyi felkiáltójelet ír valahova, az kiabál vagy visít. Mármint az írása. De az is lehet, a lelke… Nem tudom, de a mai művészetek legtöbbje ilyen. Talán csak a betűknek van csöndje. Meg a léleknek. S egy ilyen zsúfolt nap után mégis szívesen ott lennék a „Napfény városában”, azaz otthon. Tudom, hogy érted miről beszélek…
Budapest, 2010. 04. 07.
Legutóbbi módosítás: 2011.03.22. @ 17:52 :: Mocsár Zsófia Alexandra