Hozzád
repített a vágy, Uram,
ha a csillagokra néztem.
Féltem, mint a gyermek,
hogy rám zuhan
e tengernyi veretes ékszer,
s eléget a tűz.
Izzó fényjelek közt,
magamnak álmodtalak,
gyötört a kétség,
hogy elérjelek, s befogadj,
mint egy hontalant.
Most újra jöttem,
hogy láss, itt vagyok,
kereslek ugyanúgy, mint rég.
Már osztoznék rajtad mással,
hasztalan minden.
Hiába jutok egyre magasabbra,
felettem járnak a csillagok,
mindig csak csillagok.
Ragyognak, Holdra, Napra
sírnak és kacarásznak,
s ha jön a hajnal,
magamra hagynak.
Lobogó fényük varázsa lázba hoz,
és megvakít mind.
Nem talállak téged.
Tudom már, megtanultam,
le kell hajolni, Uram, a lábadhoz,
le a Földig,
hogy hozzád felérjek.
Legutóbbi módosítás: 2011.03.27. @ 06:10 :: Seres László