Már a légbe karcol gondolata,
ága szell?, s alatta
sárgult levelek t?n?dve t?nnek
dérlepte puha halomba.
Lám fenn az égen bús varjú kering,
szürke felleg könnyez, legyint,
kacagva elterül a tájon, n?,
egyre n?, karmol odakinn
a zord hideg. Sikoltva fényt zabál,
mint ki örökké marad, vár,
megpihen ködös házak ereszén
a homály. Összerezzen a lány.
Lassan elalszik a mécses: feled,
a semmibe tekint velem,
nézi ablakom alatt az ?sz fát,
mely csonkán nyárutón mereng,
csüggedten zihál. Lopva körbenéz
odább fejszét fog egy kéz,
de csak gyújtóst hasogat fel télre
serényen. Több kell: gyorsan ég.
Míg nézem ?t, fátylat sz? szememre,
kezét ki adja kezedbe
ma? Egy pók légy után mar, hálóban
emlékünk riadtan rezeg,
s újabb este jött el: oly süket,
súlyos. Terhe egyre lüktet,
benne aludni tér a fa, az év…
Csak én virrasztok nélküled.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:47 :: Domán Tamás