A hiányérzet
Az esküvő után az újabb családi események gyors egymásutánban követték egymást…
David, Glória és Erik kisfia, hajnali négy órakor született, egy szeptembervégi napon. Egészséges, élénk tekintetű kisbaba volt, s amikor Erik a kezébe fogta, teljesen meghatódott, amint az apró ujjacskák ráfonódtak az övére.
– Hihetetlen! – nézett hálásan a feleségére. – Neked természetes, hogy anya vagy? Mert nekem nagyon furcsa ez az érzés, hogy apa vagyok. Azt hiszem, kell egy kis idő, hogy megszokjam.
Másfél évvel később megszületett Glória és Erik második gyermeke, egy aranyhajú tündéri kislány: Mínea.
Elegáns környéken elegáns ház, az épület előtti örökzöldeken még világítanak a karácsonyi füzérek. A ház bejárati ajtaja is fel van még díszítve, a nappaliban pedig még ott áll a hatalmas karácsonyfa.
Erik a gyerekeivel játszik a kandalló előtt, Glória vacsorához terít. Hétköznapi idill?
– Gondjaid vannak? Valami bánt? – kérdezi az asszony kifelé menet, szinte ösztönösen.
A férfi összerezzen, Glória visszalép:
– Vagyis van valami?
Erik elmerülten rendezgeti a Lego–elemeket, láthatóan kerüli az asszony tekintetét.
– Csak rosszat álmodtam…
– Megint olyat?
– Igen…
– Ideje lenne komolyan venni ezeket a jeleket. Majd beszélünk róla, ha elalszanak a gyerekek.
Később Erik egy itallal a kezében a tv–t nézi, egykedvűen váltogatja a csatornákat, Glória jön, már hálóruhában, köntösben. Leül a férje mellé a pamlagra, elveszi tőle a poharat, iszik egy kortyot.
– Nos, hogy volt azzal a rémálommal?
– Glória, kérlek! Szó sincs rémálomról, ez egészen más, de nem először merül fel közöttünk a téma, és nem kezdem most újra magyarázni.
Az asszony nyugtatólag rátette kezét a férfiéra.
– Ne haragudj! Nem voltam túl tapintatos. Elmondod, mi volt?
Erik megsimogatta a felesége vállát, a füle mögött kunkorodó hajtincsébe is beletúrt, aztán magához húzta, átölelte.
– Nehéz erről beszélni, mert én magam sem tudom, hogy mi volt az álmom, csak töredékek maradnak meg és valami furcsa, nyomasztó hangulat. És állandó hiányérzet.
Glória kifordult az ölelésből és szembefordult a férjével:
– Hiányérzet? Ezt eddig nem mondtad!
– Nem mondtam, mert csak most tudatosodott bennem és most értettem meg! Hidd el, már kezd elegem lenni ezekből az ostoba… álmokból, amelyeknek semmi logikus magyarázatuk nincs, mégis egy egységes rendszerbe foglalhatók. Vagyis ha van értelmük, egy rejtvényt képeznek, csakhogy nekem nincs képességem megfejteni őket. És kezdek rendesen kiborulni ettől az egésztől… Azt szeretném, ha minden rendben lenne az életemben, legyen bár hétköznapi, de egyértelmű. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ezt a kiszámíthatóságot megteremtsem, s akkor itt vannak ezek az ostoba álmok!
– Keressek neked egy pszichológust?
– Jaj, csak azt ne! Glória, az istenért! Ennyire kevéssé ismersz?
– Ismerlek, de vannak kivételes helyzetek!
– Pszichológushoz akkor sem megyek…
– Ez jobb? Napokig tart, amíg ismét a régi vagy… Szerintem egyszerűbb lenne kézbe venni a dolgot, s azzal egyszer és mindenkorra lerendezni. Adj magadnak egy esélyt, legalább egy alkalommal menj el!
– Ne haragudj, nem!
Erik ezt olyan hevesen, olyan ellentmondást nem tűrően mondta, hogy a felesége megszeppenve lapult a karjában.
– Erről a hiányérzetről… mesélnél? – szólalt meg jókora csend után.
A férfi felnevetett.
– Ez érdekesen alakult… Befészkelte magát lelkembe egy furcsa érzés, egész nap nyomasztott, és hiába próbáltam visszaszorítani, mindig a felszínre törekedett és nagyon rossz kedvem lett tőle. Elkezdtem szisztematikusan sorra venni mindent, ami fontos, hogy mégis mihez kapcsolódik, de nem leltem, nem bukkantam a nyomára, aztán egy buta reklám vezetett rá. Kb. ez volt: Ha nem tudja, hogy mi hiányzik, azt hiheti, mindene megvan, de aki úgy érzi, hogy mindene megvan, annak is hiányozhat az életéből, az otthonából a… a… mit tudom én, mi a csoda, mondjuk a „csike–csike”. Ennek a hülye logikáját kezdtem boncolgatni magamban, amikor villámként vágott belém a felismerés: hiányérzetem van. De mi a csuda hiányzik nekem?
– Csak nem a „csike–csike”? – mondta rá Glória meglepve.
Összenéztek, jót nevettek.
– Nem, Glória, nem, de őszintén sajnálom, hogy nem az hiányzik, mert akkor rendelnék belőle egy vagonnal, hogy örökre megoldódjon a problémám.
– Akkor mi?
– Hm! Ha tudnám! Pedig eleget törtem rajta a fejem.
Glória érezhetően elhúzódott, aztán kibontakozott a férje öleléséből.
– Nem lettem nyugodtabb, jobb, ha tudod. És még jobban szeretném, ha felkeresnél egy pszichológust. Egy szakember ezt talán könnyebben átlátja. – Megsimogatta a férfi arcát. – Ugye, elmész?
Erik feszengett, s csak sokára válaszolt.
– Egy hete volt, és azelőtt több éve… Nem kellene ebből ügyet csinálni.
– De legközelebb elmész, ígérd meg!
– Jó, megígérem.
Folytatás: hétfőn
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Józsa Mara
