Így hívták az újságot, amelybe ifjúkoromban néha írtam, és hogy miért idézőjelben arról szól a következő kis történet.
Egy szép nyári napon, a postás idézést hozott: két nap múlva reggel hét órakor jelenjek meg a Milicia — rendőrség — városi székhelyén.
Persze azonnal elkezdtem törni a fejemet, hogy mi dolgom lehet a miliciával, egy ilyen idézés annak idején csak kellemetlenségek, vagy nagy bajok előjele volt. Hiszen a kommunista világban nem a szervezeteknek kellett bizonyítania, hogy bűnös vagy, hanem neked kellet bebizonyítani az ellenkezőjét.
Elég az hozzá, hogy két viszonylag álmatlan éjszaka után, megjelentem, miután meghagytam otthon, hogy ha délig nem térek haza, keressenek egy ügyvédet. Igaz ez sem ért sokat, a proletárdiktatúra törvényeivel szemben.
Egy hadnagy irodájába vezettek be, aki egy hatalmas iratkötegben lapozgatott és egyáltalán nem vett tudomást rólam. Egy fél óra várakozás után megkérdeztem, hogy jó helyen járok-e? A válaszként rámförmedt:
— Nem látja, hogy el vagyok foglalva, várjon a sorára!
A „sor”-ban én voltam az első és az utolsó is. Hát vártam, amíg végre megszólal, és miután felvette a személyi adataimat megkérdezte, hogy írtam-e cikkeket a Szabad Szóba? Őszintén bevallottam a bűnömet, a hadnagy elvtárs pedig tovább lapozgatott az aktái között újabb félórát.
Gondolataim vadul kezdtek száguldozni, vajon mit írhattam, amit nem lett volna szabad ő!
Hiszen csak a gyárral kapcsolatos dolgokról firkáltam — mi csúszhatott be abba a cikkbe, amelyben az öntöde új formázási eljárásáról számoltam be, hiszen egy szóval sem említettem a szilikózisban szenvedőket, akik egy liter tejen kívül semmit sem kaptak a súlyos betegség ellen? Niki-t sem, akinek az volt a bűne, hogy az angol könyvtárat vezette és emiatt megjárta a Duna-csatorna gulágját, és kizárólag színesfémöntőként szabadott neki dolgozni, mert ha elpatkol az ólom-mérgezéstől, az tiszta haszon a népdemokráciának. Nem — ezekről szó sem lehetett — hát akkor mit vétettem?
Talán a forgácsoló műhelyről írt cikkembe csúszott be valami? Dehát meg sem említettem az esetemet a műhelyvezetővel, akinek a pártiskolán kívül semmi képzettsége nem volt. Első dolga volt, miután elkezdtem dolgozni, hogy kiszámítatta velem a forgácsoló-műhely megterhelését. Mivel még teljesen tejfölös szájú voltam — pár hónappal azelőtt végeztem el az egyetemet, tisztességesen meg is csináltam a számítást, azzal az eredménnyel, hogy tíz esztergályossal több van a kelleténél. Ennyi hiányzott a jóembernek, végighordozta a számítást az egész gyáron:
— Nézzék mit tanult a mérnök „Úr” tizenhat évig az iskolákban, még hogy tízzel több esztergályosom van a kelleténél, holott még legalább hat kellene ahhoz, hogy teljesítsem a tervet! — Az „úr”-at azért tettem idézőjelbe, mert ez, az akkori elvtársias időkben komoly sértésnek számított.
Persze utólag rájöttem, hogy a műhelyvezető elvtársúrnak igaza volt, hiszen nem vettem be a számításba a hatalmas mennyiségű fiktív „kisegítő” munkákat, amelyek csak papíron léteztek.
A diákok gyári gyakorlatáról sem írhattam valami tiltottat, hiszen dicsértem a munkájukat, milyen szorgalmasak voltak. Nem arról regéltem, ami érdekes lett volna, hogy az öreg professzor — akiről kötetnyi anekdotát meséltek — látogatása tiszteletére a diákok bepiszkították a kezeiket, hadd nézzen ki úgy, mintha dolgoztak volna. A prof viszont letörölte a kezüket egy tiszta olajos ronggyal és nevetve magyarázta a diákoknak, hogy akinek a munkától lesz piszkos a keze, annak a pórusaiba marad a piszok, még akkor is, ha tiszta olajjal letörölik.
— Ergo, mint ahogy’ sejtettem — mondta — lusta társaság vagytok, pedig ha dolgoztatok volna, az egész bandát meghívtam volna sörözni!
Ezt már mind végiggondoltam egyre idegesebben, míg végre a hadnagy elvtárs az orrom alá csúsztatott egy papírt, amin egy aláírás díszelgett az én nevemmel, de nem az én aláírásom volt. Ezt meg is mondtam neki, aztán egy másik nyugta következett, ötven lejről, amelyen tényleg az én aláírásom volt látható. Ez volt ugyanis az a pénz, amit egyik cikkemért fizetett az újság. Akkor még pénzért írtam, nem hobbyból és havi ötven vagy száz lej komoly pénznek számított a kezdő fizetésemhez képest, amiért egy fél öltöny ruhát lehetett volna vásárolni.
Még azt kellett bevallanom, hogy nem minden cikkemet jutalmazták, aztán aláírtam a vallomásomat és mehettem haza, minden további magyarázat nélkül. Még mindig nem értettem a dolgot. Hónapokkal azután olvastam az újságban, hogy a Szabad Szó volt pénztárosnőjét elítélték, mert elsikkasztotta a „külső munkatársak” pénzeit. Így jöttem rá, hogy külső munkatárs is voltam, de a tőlem elsikkasztott pénzt én magam soha se láttam viszont.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:49 :: Galambos Viktor