Úgy tíz éves lehettem, amikor izgalmas hír röppent fel a családomban. Ági, az unokanővérem férjhez megy. Eladósorban lévő lány volt már, csakhogy a vőlegény nem falumbéli! Innen legalább hetven kilométerre folyik a Tisza, annak is a túlsó partjáról való. De ez hagyján… A neve! Azóta persze már megszoktuk, de nagyon nehezen, mert errefelé ilyen név addig nem volt.
Úgy hívják, hogy Halál István.
Halál sógor nagydarab, tagbaszakadt, tenyeres-talpas, erős fiatalember. Esküvő után egy darabig Szegváron, majd hazaköltözve, Ági családjának tanyáján éldegéltek.
Történt egyszer, hogy édesapám kiment a határba kukoricát kapálni. Segítsége a szomszéd Jani bá’. Bár fiatalabb volt apámnál, munkaerőnek igen gyenge. A pohár emelgetésében azonban verhetetlen, ez bizony már jócskán meglátszott az alacsony emberke cingár alkatán, kissé remegő hangján. Nehéz nap volt, estére kelve el is fáradtak mindketten.
A gyalogosan megtett hosszú dűlőúton sok jó barát tanyája útba esett. Onnan ugyanis egy-két pohár pincehideg bor nélkül nem lehetett elköszönni. Már égtek a szentjánosbogárkák lámpásai, mire hazaindultak a szívesen kínált borocska hatására cikcakkossá vált dűlőúton.
Úgy félúton messziről látja apám a sejtelmes sötétségben közeledő nagydarab alakot. Meg is ismeri mindjárt, ez a sógor!
— Jó estét, Anti sógor! — így édesapámnak, majd:
— Halál vagyok — nyújtja hatalmas kezét Janibá’ felé.
A kis ember apám hóna alá ugrik, sírós hangon szűköl:
— Látod, Anti bátyám az Isten b…m… mondtam, hogy ne maradjunk el ilyen soká, most eljött értünk a kaszás!
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:30 :: Fitó Ica
