Egy ismeretlen és fanatikusnak ítélt világrész a főszereplő környezete. Ezer éves háborúk dúlnak itt, nyughatatlan vallások és eszmék, amelyek képesek másokat földbe döngölni a hit miatt, képesek áldozatokat hozni még akkor is, ha a saját vagy családjuk életéről van szó. A visszatérő harci gépek zaja motívum is ezt igazolja, ezt az örökösen forrongó talajt, közhelyesen mondva puskaporos hordót, ahol senki nem tudja, hogy akkor éppen ki van felül és ki alul, ki erősebb, és ki az, aki csak úgy érzi, hogy mindenható.
Mégis, mint mindenütt, fellelhető valaki, aki beletörődve a robbantások zajába, a sikolyokba és a könnyekbe, megtalálja azt az apró örömöt, életcélt, amivel képes túlélni a vele született sorsot. Nem egy idilli környezetbe kalauzolódunk, hanem egy olyanba, ahol nem kapják fel a fejüket egy lövés hallatán, és nem beszélnek napokig egy-egy eseményről, mert minden nap több új is történik.
Számunkra ez érthetetlen és furcsa, de ez teljesen természetes, hiszen a mi felfogásunk és értékrendünk mást diktál. Lehet, hogy mi is ugyanolyan furcsának tűnünk ottani szemmel mérve, mint ők a mi szemünkkel mérve.
Ammar a tevéjében látja a jövőt. A vemhes állat magában hordozza a remény reményét, hogy érdemes újra kezdeni, belevágni a teremtésbe, az új világba, a lehetetlenbe és érthetetlenbe.
Aztán egy törés következik. A repesz, amely egy pillanat alatt romba dönt mindent, egy apró porszem, ami szétroncsolva néhány fogaskereket, megakasztja a létet. Talán azt a semmiséget igyekszik ábrázolni, ami miatt ezrek vesznek oda, azt a parányi okot, ami nem is igazán ok, csupán egy félreértés, tévedés. Mindenki áldozatot hoz szinte naponta. Néha azt gondoljuk, megérte, olykor pedig bánjuk az elfecsérelt időt, az elkopott erőt. A hazáért való áldozat azonban nem felesleges sohasem. Ammarnak ez a hazája, itt haltak meg elődjei az általuk igaznak és jónak vélt elvekért, és senkinek nincs joga azt felülbírálni egy másik szemszögből, csakis egy Ammar-féle szemszögből teheti ezt meg.
