Valahogy más volt még
A nyári éjjeli utak íve
Valahogy más volt még
A hold ahogy a fák lombján elpihent
Valahogy
Valahogy ott voltál és homlokod körül
Lángba borultak a felmázolt messzi felhők
Akkor valahogy úgy néztél rám
Mint aki hinni mer még
S nem érezted még sejtjeidben
A beléd bújt szendergő jövőt
Hogy egyszer tényleg
Elválnak útjaink
Valahogy ott voltál még
És lábunk alatt a város mozaikja
Fülünkbe zúgta fényei dalát
Olyan szabadok voltunk
A kettőnkbe zárt végtelen
Lilás-vöröses
Absztrakt mintákat írt az égre
A gyárkémények fölé
Valahogy lüktetett bennünk az élet
És a mosoly arcodon
Régi idők szerelmeinek
Balzsamos lant-éjszakáknak
Elmúlt megbékélt őseinknek
Örökké lángoló utolsó üzenetét
Simította profilodra
S én a gödröcskéket néztem
Amíg homlokod körül
Lángba borultak néma görögtűzben
A felmázolt messzi felhők
A kitárult végtelen zúgott köröttünk
És én mégis hallottam
A fűszálak lassú szuszogását
Apró lábujjaid körül
A város szemébe néztünk
S ő hitünk előtt kétrét hajolt
És valahogy
Valahogy más volt még
Képzeletben elértünk oda
Ahol összefutnak előttünk az út padkái
Valahogy más volt még
Ahogy a hold átúszott csatakos fejünk felett
Egyik felhő mögül a másik rejtekébe
A hosszú úton
Eső után
Valahogy ott voltál és mögöttünk
Tűzben égtek az őszi mezők
Valahogy úgy hullámzott hajad
Hogy azt hittem örökké ringani fog
Hogy örökké fiatalok maradunk
És a kezünkbe zárt nyári estét
Bármikor újra hajunkba tűzhetjük
S bárhányszor elveszítjük
Ha visszatérünk
Talán mindig megtaláljuk
–
valahogy
valahogy megváltozott
a nyári éjjeli utak íve
valahogy megtörtént
elváltak útjaink
és néha még felnézünk
és magunk sem értjük
hogy melyik napon váltak ilyenné a felhők
vagy csak elfelejtettük volna
hogy így úsztak el ráérősen
közömbösen derengve mindig
és néha valahogy
magunk sem értjük
hogy hova tűnt az az út
mikor nőttünk fel
és néha csak megállunk
és nézzük
hogy tényleg elmúlt
sok-sok éve már
és ahogy ősz hajunkon megcsillan a hold
valahogy
valamiért
a kisiklott időt hallgatjuk
egy véletlen éjszakán
és arra gondolunk
hogy hol rontottuk el
melyik volt az a pillanat
amikor már nem fordulhattunk vissza
mikor felejtettünk el hinni
mikor vesztettük szem elől a másikat
mikor gondoltad elég volt nem bírom tovább
ahogy lábam alatt körbe fut az út
az út ívét nézzük
hajunkba simulnak álmosan a felhők
a végtelen tér pupillánkba gyűlik
egy nyírfa árnyában lefekszünk
életünk egy véletlen napján
és arra gondolunk
míg a múlt kérlelhetetlenül
a távolba vész egy régi út vonalával
s míg ajkad sarkain megrándul az idő
arra gondolunk
hogy hát mégis megtörtént
mégis megtörténhetett
nem tudjuk hogyan
de valahogy mégis
elváltak útjaink
———————————————–
Versek Az éjszakák sorának közepén ciklusból:
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:30 :: Kovács-Cohner Róbert
