Takács úr fejében, cintányéros dobszólót járt a fabatkát sem érő sorozatgondolat, kiirtó kísérlet. Szorosan a járda mellett, falhoz simulva, már-már csiszolva azt lépegetett. Bal kezével végigsimította hátrafésült, ősrégi hajolajjal egybe tapasztott dús, erős tincseit. Tehetett volna hajzselét is, de nem volt bizodalma benne, még gyerekkorában raktározott néhány hordónyi hajolajat, hogy biztosan maradjon egész életére.
Szokatlanul üresen tátongott az utca. Erre a dologra akkor figyelt fel, amikor egy cserép valahonnan a magasból – gyöngéden, mindig ápolt frizurája kellős közepén – vágódott be. Az érzés is bevágódott valahová, a boka inszalag tájékába. Nem közönséges tetőfedő cserép, hanem színesre cicomázott, jóféle, virágfölddel teli illette fejen a menetelőt. Megállott, elcsodálkozott. Előbb nézelődött egy kicsit, aztán, mikor felmérte, hogy semmi különösebb baja nem lett, a két térde váratlanul funkcionálisan megszűnt, a reájuk rótt kötelességet teljesíteni. Olyan három éves korában tottyant utoljára bájos huppanással, az arcán fehér fogsora mosolyával díszítve, mint most.
– Ejnye, azt a rózsaszínű kutyakombinét!
Gondolta és már fel is pattant…volna, ám ehelyett akaratlanul, csendben könyökére hullt és lágyan hanyatt terült a járda kellős közepén. Két szeme nyitva maradt és mozdulatlanul követte az égen ide-oda mászkáló, salakos hószínű fellegek közül kibukkanó napot, ami bágyadt megvilágításával is úgy érezte, kiégeti a szemét. Pedig milyen messze állt az a fény az augusztusi kánikulák egész eget beterítő, mindent szétvirító napétól.
– Hová lettek a becsomagoltjaim? Kicsomagolódtak!
Suhant át fejében egyre komorabb arccal a gondolat.
– Nem bírom a fehér békegalambok naptól vakító röptét.
Gondolta és minden erejét összeszedve a nyitva maradásra ítélt szemét behunyta. Ez a munka csak félig-meddig sikerült. Szemhéjai legördültek, közben elégedetten nyugtázta, hogy a garázda cserép színes miszlikre hullva vesztette életét. Beleszagolt a koromfekete földbe és boldogan vette tudomásul, hogy első osztályú minőségű! Mozdulni nem tudott. Szeme csekélyke résen át, táskáját és annak tartalmát nem láthatta, nehezen gondolkodott. Muszmoghatnékja támadt, ebbe bele is fogott. Szeme sarkából kereste a kicsomagolt becsomagoltakat, de csak a mellette álló – oszlopszerű égimeszelők, kalapos felállású csoportját látta -, amint két lábra állva, mozdulatlanul, mindegyikük fog egy-egy kicsomagolt becsomagoltat, pedig kincseit évtizedekkel korábban bezsírozva, használatlanul rakta el, az azokat használatba venni akarók elől.
Már túl jól látta, hogy mindegyikük egy-egy kicsomagolt becsomagoltat nagyon fog. Aggasztotta, mi lesz, ha nem tud megmozdulni, esetleg ezek – a zsiráfnyakú, mozaiknak tetsző élőkép alkotók – fogják, elviszik és használatba helyezik azokat. Bár, ahogy látása kitisztult, furcsán elnyúlt arcokat észlelt, így a kicsomagolt becsomagoltakra, valami más jövő szakadt. Fogók voltak ők, de fogták őket az elnyúlt fejű kétlábúak. Patkányfogókat fogtak, s jól fogták őket a fogók.
Valahogy végre sikerült becsuknia a szemét. Előbb sárgán, majd teljesen zölden világított lámpája. Ismét kinyithatta a szemeit és felkönyökölt. Mellette egy segítőkész, négykézláb álló, furcsán nézelődő emberke szöszmötölt.
– Jól beverte a fejét. Bocsásson meg, azt hiszem a gondatlanságot én követtem el a harmadik emeleten. Tudja, ahogy elosontam a virágcserép mellett, picit megsúroltam, de annyira a szélére tették a tulajdonosok, várható volt, hogy magától is leesik. Jöjjön, segítek felállni!
– Nem szükséges, egyedül is sikerül. Nem lát itt körülöttem egy csomó patkányfogót?
A négykézláb térdepelő arcán a rettenet jelei után két könnycsepp gurult végig, majd mély, cincogásszerű jajt kiáltott.
– Maga patkányfogókat árul, netán használja is azokat?
– Fészkes fenét! Kölyökkoromban, mikor megvették a szüleim, bezsíroztam és becsomagoltam őket. Úgy elrejtettem, hogy soha nem találták meg, egyet sem használtak közülük. Aztán, mikor a magam lábára álltam és elköltöztem, legféltettebb kincseim gyanánt, a hálószobámban, az ágyam alatt őriztem a mai napig.
– Mi lelte, hogy éppen ma vette őket elő?
– Ugyan uram, mindennap előveszem. Látja azt a gyönyörű dobozt, ahogy be vannak csomagolva?
– Csak voltak, szerte szét hever itt minden!
– Mindegy, abban a kofferben hordom, viszem őket, hogy a becsomagoltak ne tudjanak kicsomagolódni. És ma látja, épp a maga közbenjárására kicsomagolódtak a becsomagolt fogók. Az előbb még annyian fogták őket, annyi volt a patkányfogó fogó, hogy csuda. Ahogy észrevették, hogy éledek és térek magamhoz, úgy tűntek el rejtekükbe, akár a száguldó üstökös csóvája után a semmi. Maga meg most itt segít nekem, de már jól vagyok.
– Ne hősködjön! Felülünk szépen, most térdeljen fel!
– Felállok!
– Várjon, nyújtom a kezem. Úgy! Szédül még?
– Már egy cseppet sem. Össze kell szednem a fogóimat, hogy elő ne kerüljenek. Tudja, a rejtekükből!
– Akkor szedegessen nyugodtan, én is eltűnnék.
És a furcsa, segítőkész idegen, újra négykézlábra helyezkedett – a számára természetes testhelyzetbe, összement – és beugrott az első pinceablakon.
Takács úr összeszedte a kicsomagolt fogókat, újra becsomagolta őket, hogy ne legyenek kicsomagolt becsomagoltak és még véletlenül se legyenek fogók sem, akik őket fogják. A patkányfogókat berakta zsírozott dobozukba, majd féltve őrzött táskájába, leseperte a haját és indult tovább.
Legutóbbi módosítás: 2011.05.15. @ 07:00 :: Boér Péter Pál
