J.M.: Mondj, kérlek, pár mondatot Magadról!
B.Sz.: Nyugdíjas orvos vagyok, túl a hetvenen.
J.M.: Mióta írsz?
B.Sz.: Amióta nyugdíjas lettem.
J.M.: Miért kezdtél el írni? Mi inspirál?
B.Sz.: Emlékkötet összeállítását tervezte az évfolyam, és ahhoz kezdtem írogatni „emlékiratot”. És bekövetkezett a Pandora effektus.
J.M.: Mi a célod az írással?
B.Sz.: Megismertetni a XX. századot – nem a vívmányait, hanem a mindennapokat, az emberi sorsokat. És m?velni a magyar nyelvet.
J.M.: Van-e példaképed? Vagy kinek a m?vészete van rád hatással?
B.Sz.: Tamási Áron, Krúdy Gyula
J.M.: Mesélj a munkamódszeredr?l! Van valami kabalád, bogarad?
B.Sz.: Ha eszembe ötlik egy jelenet, vagy egy mondat, megjegyzés, azt lejegyzem és elteszem. Egyszer aztán valamelyik élni kezd és én engedelmeskedem…
J.M.: Hogyan fogadja a környezeted? És a családtagjaid? Támogatnak, kapsz segítséget t?lük?
B.Sz.: Családom elfogadja és segítenek a hibakeresésben. Els? olvasóm a feleségem, s ha azt mondja, hogy jó, akkor olvashatja más is.
J.M.: Mi eddigi legnagyobb sikered? Hogyan hatott rád és a további munkásságodra?
B.Sz.: Egyszer szervezett a helyi könyvtár egy szerény író-olvasó találkozót. De igazi siker az, amikor a Torony olvasói hozzászólnak az írásaimhoz!
J.M.: Mik a vágyaid? Emberként… Íróként…
B.Sz.: Családom és népem jóléte. Ez olyan nagykép?ségnek hat, de tényleg így van!
J.M.: Elégedett ember/író vagy?
B.Sz.: Egy szó: Igen!
J.M.: Mit üzensz a kezd? írótársaknak?
B.Sz.: M?veljék magas fokon, igényesen a magyar nyelvet, ?rizkedjenek az idegen szavaktól és idegen mondat szerkezetekt?l. Nehéz ezt így betartani, de csak így érdemes…
J.M.: Hol olvashatóak a m?veid?
B.Sz.: 7torony, Csillagszemek, BodóKert, digitális emlékkönyv,
J.M.: Nyomtatásban megjelentél-e?
B.Sz.: A helyi újság: Püspökladányi Hírek, Erd?szentgyörgyi Figyel?, a Szilaj Csikó hetilap, három kis kötet magánkiadás.
J.M.: Kapsz visszajelzést az olvasóidtól?
B.Sz.: Megszólítanak az utcán az emberek és köszönik, hogy írok a helyi lapba!
J.M.: Nem vagy túl b?beszéd?, ha Magadról kell szólnod. De én szeretnék ennél többet megtudni Rólad; írásaidat olvasva azt tapasztaltam, hogy nagyon széleskör? az érdekl?désed, s minden témában otthonos vagy. De mi az, ami most leginkább foglalkoztat és miért?
B.Sz.: Habár az a hír rólam, hogy nem vagyok b?beszéd?, megpróbálom a részletesebb válaszadást. Már csak azért is, hogy megcáfoljam ezt a híresztelést!
J.M.: Ez igazán megtisztel?!
B.Sz.: „Íme, egy kis ízelít? az életrajzomból:
Újra láttam a világot…
Els? pillanatra úgy t?nik, túl nagy feladatot kaptam megírni több évtized egyéni krónikáját egy olyan embernek, aki eleddig – ifjonti ambícióit kivéve – a tollat csak receptírásra használta. Menet közben azonban rájöttem, hogy az írás önmagát gerjeszt? kényszerré válhat. (Felfedeztem a spanyolviaszt!) Bármelyik pontját idézem fel emlékeim tárházának, a kor, melyben éltünk, kinyújtja utánam csápjait, és már nem én diktálok a billenty?knek.
Életem azzal kezd?dött, hogy 1937-ben Derecskén megszülettem, „mint egészen kicsi csecsem?”. Édesapámnak ott volt ügyvédi irodája. Kilencszáznegyvenig laktunk ott, amikor is Nagyváradra költöztünk, mert most ott nyitott édesapám irodát a Stern palotában. Tehát magyar állampolgárnak születtem, és ez az állapot addig tartott, amíg az orvosira nem jelentkeztem. Akkor lemondattak a magyar állampolgárságomról, mert csak román állampolgár jelentkezését fogatták el – legalább is akkor ezt mondták. Nem is volt román személyi igazolványom, csak egy igazolás a rend?rségt?l. A „buletin” kiállítása majdnem egy évet váratott magára. Magyarországon történ? letelepedésemkor lett ennek furcsa következménye. Amikor a legjobb román barátunk beállt a VATRA-ba, este azt súgta a fülembe – „súgd, …mit férfi fülbe n? súghat csupán” – keressek egy kicsi falut „valahol Magyarországon”, ahol befogadnak, és elfogadnak.
Másnap kiváltottam szül?falumban az anyakönyvi kivonatot, és azzal elmentem egy ismer?shöz Szegeden – rokonok segítségét nem óhajtottam igénybe venni.
A rend?r-f?kapitányságon ennek az aktának alapján kiállították órákon belül az ideiglenes személyazonossági igazolványt. Úgy, mint ötven évvel ezel?tt, csak akkor románt, most meg magyart. Ezzel vettem lakást, fogadtam be a családomat, és szereztem állást a feleségemnek, magamnak. Egy év múlva, mikor már berendeztük szegedi életünket, derült ki valamelyik hivatalban, hogy annak idején Kádár János és Ceausescu egyességet kötöttek, aki, amelyik országban lakik annak az országnak az állampolgára. Így visszavonták az ideiglenes „személyimet”, és átadtak az idegen rendészetnek. Feleségemnek és a gyerekeknek már megvolt a végleges letelepedési engedélyük. Most ?k fogattak be engem…
Az egyetemi felvételi sok izgalommal járt. Ott volt az említett állampolgársági ügy, azután a beiratkozás utáni rostálás izgalma, a vizsgáról ne is beszéljek, mert a vegytan vizsgán összekülönböztem az egyik vizsgáztatóval, és azt hittem vége a felvételinek. Már éppen állás után néztem, mikor jött a hír, hogy felvettek – ösztöndíjjal!
Élmény volt megismerni Marosvásárhely világát. A székely f?város: a Civitas Forum Novum Siculorum különös világát. Már az emberek beszéde, szavaik, mondat szerkezetük, kifejezéseik a váradi fülnek különösnek hatottak. A magatartásuk még inkább. A „Ne hagyd magad, Mózsi!” – egy életfilozófiát fejezett ki. Magyarságuk keményebb, konokabb, ugyanakkor hajlékony is. Mikor ezt otthon a barátaimnak elmondtam, megsért?dtek. „Mi is magyarok vagyunk!” – oktattak ki.
Nekem személy szerint soha konfliktusom velük nem volt, hamar átvettem a „stílusukat”. Lehet az is közrejátszott, hogy felmen?im Csíkból jöttek Biharországba. Tipikus erdélyi család a miénk: magyar, német, román keveredik egybe, mint a nagy olvasztókemencében az ércek. Innen a türelem mások elvei iránt, az empátia, és a tevékeny segíteni akarás. Ezek lettek orvosi pályám vezérelvei (minden egyéb híresztelés dacára!).
Családi hagyomány szerint Drágos Anna – deszei, dragomérfalvi és thurnai – rokoni látogatáson volt a nagybányai Perger családnál 1785 farsangjakor. Drágosék deszei kúriáját a fellázadt oláh parasztok feldúlták, szüleit megölték. Anna ott maradt a Perger családnál, mivel mindenét elvesztette, nem volt otthona, nem maradtak rokonai sem. Mint ilyen helyzetben történni szokott ifjú Perger József beleszeretett, és n?ül is vette. Az ? Erzsébet nev? leányuk az én nagyapám nagyanyja. Ennyi.
Az évfolyamunk is olyan vegyes volt, mint maga Erdély, de bárhonnan jöttünk is, a hat év alatt igazi közösségé kovácsolódtunk. Sok bántás, igazságtalanság ért. „És mégis élünk”.
A hat év alatt sokat tanultunk, sokat szerettünk, és sokat megéltünk. Az állandó fenyegetettség ellenére vidámak, bizakodók maradtunk. Tanáraink igazi személyiségek, példaképek voltak, és maradtak.
Nem voltak nagy igényeink. Vizsgázni ellenben rendesen felöltözve mentünk. Pantalló nadrág, fehér ing, nyakkend?, rendes zakó. Máskor abban jártunk, amink volt. Nem volt szégyen a megfoltozott ruha, csak tiszta legyen. Enni, aki tudott a menzán evett. Lehetett néha potyázni: levest bárki ehetett, s ha egy kollega megszánt és repetát kért, megehetted. Egyik nyáron nem utaztam haza, és nem volt más tartalékom, mint egy üveg méz, és napjára öt lej. Ezzel a pénzzel vehettem egy joghurtot, két kiflit, és egy tányér tehéntúrós puliszkát. Egy hónapig bírtam. Közben magamon tanulmányoztam az éhezés kórélettanát.
A kötelez? tevékenységeken kívül, mint az udvarlás, és a tanulás, legfontosabb a sport volt. Több fajta sportot ?ztem egyszerre: szertornát és kerékpározást, sítúrázást és úszást, bokszot, súlyemelést és kirándulásokat. Mikor minek volt az idénye.
Nyári szünid? alatt iratkoztam be Nagyváradon a bokszklubba. Nem mondtam meg, hogy egyetemista vagyok, hanem, hogy ipari tanuló. Volt egy Laci nev? barátom, aki vasesztergályosnak készült, s t?le tudtam az iskoláról. Nem akartam kilógni a sorból. Nem is volt ezzel semmi baj, de az edzés közbeni szünetben mindig összejöttünk egy kis beszélgetésre, ismerkedésre. Volt egy sz?ke fiú, akit nagyon érdekelt a „szakmám”, és mindig mellém ült, és érdekl?dött, hogy milyen a vasesztergályosság, kik oktatnak, hova járunk gyakorlatra. Jobban megizzasztottak ezek a beszélgetések, mint a legkeményebb er?nléti gyakorlatok. Egész regényre való történetet hoztam össze neki, hogy a kíváncsiságát kielégíthessem. Mondta is, ? is szeretne oda járni, vigyem el az iskolába, ismerje meg jobban a helyet. Szerencsémre vége lett a nyárnak, s én visszamentem Vásárhelyre.
Vívó edzésekre is eljártam, de a lábiskolát nagyon untam, úgyhogy hamar abbahagytam.
Minden fajta sport vonzott a labdajátékokat kivéve. Rövidlátó szemem volt az oka. Szemüveg nélkül egy méternél tovább már csak foltokat láttam. Ott megsz?nt a látható világ számomra. Így jártam valahányszor eltörtem a szemüvegemet.
A Kelemen havasokban voltunk sítúrán. Akkora volt a hó, hogy ki kellett magunkat ásnunk, és a sípályára sem tudtunk elmenni. A menedékház mellett tapostunk ki egy kis pályát. Egészen jól sikerült. Mikor kipróbáltam, az alján lev? puhább hóban a sítalpam megakadt, s én akkorát szaltóztam, mint egy akrobata. Fejjel el?re érkeztem a hóba. Vaksin pislogva másztam ki a hó alól. Társaim segítségével szemüvegem darabjai el?kerültek. A keret összetörve, de a két lencse ép. Mint a monoklit úgy próbáltam használni. Nem nagyon ment. Elkeseredve üldögéltem a menedékházban, a többiek vígan síeltek, Tóni barátom vígasztalt, „meglátod, találunk valami megoldást!” Nem tudtam elképzelni semmiféle megoldást. A havason nincsenek látszerészek. Végül mégis neki lett igaza. Leukoplaszttal összeragasztottuk a keretet, és ha csúnya is volt a szemüveg, de újra láttam a világot…”
J.M.: Köszönöm, Szabolcs! Még egy kérdésem van: Nemrégiben díjat kaptál, amelyhez szívb?l gratulálok! Milyen gondolatok jutnak eszedbe ezzel kapcsolatban, és mit jelent Neked a Torony?
B.Sz.: Erre a kérdésedre csak annyi mondok, sz?kszavúan, hogy nagyon büszke vagyok a díjra. Azt érzem, Ver? Laci integet felém onnan fentr?l, s bíztat most is, mint kezdetben, mikor beléptem a Torony kapuján. Mondogatja kissé fedd?en:”többet várok t?led!”
J.M.: Ezt nem tudom… Hogy válaszoltál a kérdéseimre, nagyon szépen köszönöm.
S míg bennem „forrtak” ezek a válaszok, arra jutottam, hogy sok ilyen írás kellene, mint Szabolcséi, s akkor nem aggódnék, mert hinni tudnám: begyógyulhatnak még a világ sebei.
Két hét múlva: újabb interjú
Kedves Szerz?, a riporthoz kérünk képet mellékelni. Köszönjük.
Legutóbbi módosítás: 2011.05.13. @ 06:13 :: Józsa Mara