… s a nagy egész
kacagva
néz utánad,
amint távolodsz,
kutatva az elmúlás
dinamikáját…
Ha magam vagyok,
még gondolkodás
nélkül tépem elő
a szívem,
ujjaim közt
hétköznapi vér csepeg,
körök törvényszerű egymásutánja.
Nincs bennem indulat,
nézem.
– az embert is megtartja
maga körül a fizika,
bárhogy őrülne –
S ahogy szaporázza
lábam elé,
pont úgy
pereg el
velünk az idő…
fogyóban lassul,
két csepp között egyre tágul a tér,
kirajzolódnak a részletek.
-így mérettem én is,
éleslátva,
elvérezve újra meg újra,
a második etapban.
Az éjjel álmodtam,
s rémülve ébredtem
megint,
fuldokolt az ágy,
ziháltak a falak,
egyenest agyamba markolt
a reggel.
Torkomban
előző életek lüktető kiáltásai:
lemondó, bús csöndek,
-pulzus-
így halok meg majd
most is,
nélküled,
világhallgatással.
Legutóbbi módosítás: 2011.05.14. @ 06:05 :: Nagy Horváth Ilona