Évek? Nem. Évtizedek óta élte egyszerű kis életét. Szerette a biztató tavaszi napsugarat, megújulást. Szinte csodát remélt ilyenkor.
Nyáron? Hűvösebb helyekre húzódott. Különösen az utóbbi években érezte túl forrónak, ártalmasnak a napsugarat.
A hűvös széllel érkező ősz szinte minden reményét elvitte évenként. Pedig mennyire várta élete változását, azt a csodát.
Télen feladta a reményt. Fázott, didergett. Többet aludt, mint bármikor.
Sok év telt várakozással, reménnyel, míg egy szép, tavaszi napon úgy érezte, élete felfelé ível.
Fel, addig… a beteljesülésig. Boldog mosollyal, lehunyt szemmel várta a csodát, azt az egyetlen boldog pillanatot.
Érezte, hogy ajkához közeledik a lány. Szorosra zárta szemhéját: vakította hajának aranyló fénye.
Akkor, ott… egy apró csókocska…
Azt hitte, minden megváltozik abban a pillanatban, aztán borzongva nézett szét a kút peremén. Tavaszi halványzöld selyeming helyett, amit évek óta elképzelt… újra csak az a csúf pettyes bőr…
— Mekkorát változott a világ… már a mese sem a régi! — s nagy lendülettel ugrott a fűbe… a csalódott béka.
Legutóbbi módosítás: 2011.05.20. @ 17:48 :: Sonkoly Éva
