Nagy robajjal csapódott ki a teremajtó. Tömzsi, bikafejű férfi rontott be. Körül sem tekintve, egyenesen a harmadik ágyhoz rohant. Egy vöröshajú, cingár fiatalember hevert az ágyon, újságot olvasott. A testes és erős, bár kissé elhízott férfi kikapta kezéből az újságot, s grabancánál fogva felrántotta az ágyról. A megilletődött fiatalember szólni sem tudott. Az alacsonyabb férfi majdhogynem maga fölé emelte, úgy rázta tiszta erejéből. Bivalynyakán kidagadtak az erek, s fojtott, indulatos hangon kérdezte:
– Te ámítottad az öreg Kótait, hogy levele jött?
A vöröshajú alig tudta kinyögni: – Én. Na és aztán?
A tömzsi magához húzta meglepett áldozatát, s fogai között, egészen közelről, annak arcába sziszegte:
– Még egyszer megteszed, és kitekerem a nyakad. Megértetted?
Azzal visszalökte a fiatalembert az ágyra, és ahogy jött, éppoly gyorsan távozott.
A jelenetnek három tanúja volt, Kazár András, aki a szomszédos vaságyon ült és egy angol szótárt forgatott a kezében, meg Firkász és Fellner Lajos, akik a bejárat mellé állított asztalnál ültek. Firkász levelet írt, Fellner egy fogpiszkálót rágcsálva ábrándozott valamiről. Még egyikük sem ócsudott fel igazán. A vöröshajú szólalt meg először, a meglepetéstől még mindig értetlenül.
– Ennek meg mi baja van?
– Nem szereti, ha szórakoznak az öreggel – mondta Kazár. Feltekintve az angol szótárból, komoran tanácsolta: – Jobb, ha ezt az agyadba vésed.
A rókaképű fiatalember kezdett már magához térni.
– Miért? Kije neki ez az ütődött vénember? Az apja talán?
Firkász – magának való, húsz év körüli, borostás állú fiú – csendesen jegyezte meg.
– Nem. Nem az apja. Ugye Kazár? Nem az apja, de nagyon védi.
– Védi hát – hagyta jóvá Kazár. – Az öreg fordít neki. Még a melóját is az öreg szerezte egy hirdetésből. Csipuj nem értette volna meg. Egy kukkot nem tud németül.
– Csipuj? Az a vadállat?
– Az. Aki kirázta a lelket belőled. Nagyon védi az öreg Kótait.
– Talán még a kurvákhoz is magával cipeli? – heccelődött a rókaképű, kicsit azért az ajtó felé sandítva. Az az őrült még képes visszajönni.
– Ne hangoztass ilyesmit. Még meghallja, és tényleg megfojt.
– Tulajdonképpen mi bajod volt az öreggel? – kérdezte Firkász.
– Bajom semmi. Csak mondtam neki, hogy levele jött. A srácok mesélték, hogy már évek óta levelet vár. Egy kicsit alányomtam – a vöröshajú most már nevetett is. – Ha láttátok volna, hogy totyogott a leveles vitrinhez! Mindenkit félretolt, ágaskodva rányomta fejét az üvegre, úgy olvasta a levelek listáját. Vaksi szemeivel minden egyes betűt végigböngészett. – Összehúzta a szemöldökét, vöröses képe ráncba szaladt, ahogy az öregembert próbálta utánozni.
– Az öreg nem fog levelet kapni, ezt mindenki tudja már a lágerben – szögezte le Kazár. – Ezzel nem is volna szabad szórakozni.
Most már Fellner is közbeszólt. Előbb azonban felállt az asztaltól, becsukta a nyitva hagyott teremajtót. Közben kiköpte a rágcsált fogpiszkálót a földre.
– Meg is érdemli a vén szaros. Nem is tudom, mit keres itt? Állítólag nagy kommunista volt otthon. Minek disszidál az ilyen?
– Kitől vár levelet?
– A fiától – mondta Firkász. Ő volt a levélszakértő. Gúnyneve is innen eredt. Minden szabadidejében levelet írt valakinek. Szabadideje meg bőven akadt. – Amerikából. Ott él a fia már jónéhány éve. – A teremből Firkász ismerte legjobban az öreget, aki megkérte őt néhányszor, írjon levelet helyette, mert remeg a keze, meg a betűket sem látja jól. – Az öreg néha küld neki levelet, de sohasem jön válasz. Pedig a cím jó lehet, mert eddig még egyetlen levele sem jött vissza.
A rókaképűnek egy pillanatra megnyúlt az ábrázata. Nemrég vette fel a levelet, amit a nagynénjétől kapott Svédországból. Nagyon várta már. A nagynéni intézte, hogy Svédországba mehessen.
Megint Fellner volt, aki háborogva mondta:
– Mért nem rohad meg az ilyen otthon az elvtársaival együtt? Mit vár? Talán azt hiszi, hogy Amerikának éppen a kommunistákra van szüksége?
– Meghalt a felesége két évvel ezelőtt – mondta Firkász csendesen. – Kommunista volt, az biztos. A fiával is azért vesztek össze. A srác benne volt valami egyetemi megmozdulásban, az apja meg feladta a belügynek. A gyereknek persze nem lett semmi baja, erről gondoskodott az öreg, de akkor nagyon hajba kaptak. A fia nem sokra rá disszidált. Most, hogy meghalt a felesége, menne utána. Az első levelében, amit íratott velem, nem győzött bocsánatot kérni. Azóta is minden levélben megbánást tanúsít.
– A kurva anyját! – hergelte magát Fellner. – Ha már a fiának sem kell, akkor mi a fenének nem megy vissza Magyarországra? Az elvtársaihoz.
– Mondom, meghalt a felesége. Senkije sincs otthon. Meg aztán a lakását is elvették.
– Azt még vissza tudná könyörögni, csak egy kis önkritika kéne. Az fekszik a komcsiknál. Nem értem, hogy az osztrákok mért nem toloncolják haza? Minek nekik egy ilyen komcsi?
– Otthon talán még sittre is tennék – jegyezte meg Kazár. – Az osztrákok ezért nem küldik vissza. Nem tehetik. Egyezmény van rá. Meg aztán jól el van itt. Kapálgat, sepreget, még egy kis pénzt is kap, azon kívül mindene megvan. Teljes ellátás. Még az orvos is.
A vöröshajú felkapta a fejét.
– Mindene, ja! Sodronyágya, kis szekrénykéje, ahol őrizheti a sosem kapott leveleit. Igazán nekem adhatták volna a lakását, ha már elvették tőle. Akkor most lehet, nem is mennék Svédországba. Baromi hideg hely – aztán, elgondolkozva egy kicsit, hozzátette –, de biztos jó.
Fellner felugrott az asztaltól, s magából kikelve kiabálta: – Börtönben lenne a helye. Sodronyágy a kurva anyja! Egy priccset ott is kapna. Meg ellátást.
Sántikálva járt az ágyak között. Azt akarta, hogy mindenki hallja, amit mond.
Kazár a fejét ingatta. Egy hajtincs eltakarta összeráncolt homlokát.
– Amerikába se mehet a fia garanciája nélkül. Itt legalább van társasága. Kommunista vagy sem, azért mégis szar dolog teljesen egyedül lenni. A fiában lehetne egy kicsivel több belátás.
Firkász helyeslően bólogatott, Fellner pedig, visszaülve a székére, határozottan szögezte le:
– Ha ilyen lenne az apám, nekem se kéne.
Megint nyílott a teremajtó. Csipuj dugta be bikafejét. Mostanra már lehiggadt. Megállt egy lépésre a vöröshajútól, aki védekezően emelte maga elé sovány kezeit, de Csipuj nem ment közelebb.
– Nem akarok balhét, a sógorok nem vennék jónéven, de azért hagyd lógva az öreget. Foglalkozz a magad dolgával, mert a végén még nem leszek tekintettel a sógorokra. Világos?
Most sem várt választ, kiment a teremből.
Másnap, munkából visszatérve a lágerba, a vöröshajú meglátta az öregembert. A tulipánágyást kapálgatta lassú mozdulatokkal. Alacsony emberke volt, aszott képű, ritkuló hajú. Időnként kiegyenesedett, megtapogatta a derekát, aztán lehajolt s motyogott valamit a tulipánoknak.
A vöröshajú átment a túloldalra, ott folytatta útját a lágerépület felé.
Legutóbbi módosítás: 2011.05.21. @ 10:00 :: Bányai Tamás