Leülsz fekete zongorád elé
kottádra hangjegyeket rajzolsz,
ismerős dallamot játszol,
majd felém fordítod fejed,
s a számra nyíló ajkadon
hallom befejezetlen sóhajod.
Suttogj!… mert érezni akarom,
fülledt hajnalokon kottákra írt
végtelenbe játszó dalod,
mi levetkőzve fonódik össze,
a hangjegyekbe zárt füzérbe.
Súgd, maradsz-e nekem, csak nekem,
a hang, a szó, a csend…
de inkább most ne szólj,
csak játssz a zongorán,
én székedre kuporodom
s ujjaim ajkadra szorítom,
válladra hajtom fejem,
pilláim lehunyom, s látom
rólad is lehullik néma kelméd,
és a pislogó lámpa-fényében
mint éjben osonó ruhátlan árnyék,
szemhéjadra simulok.
Akarj tudni magadnak,
engedj bekúsznom álmaidba,
mutasd meg rejtett titkaidat
hagyd, hogy felfedezzem
a hamis és valódi hangokat.
Úgy élsz most bennem,
mintha minden éjjel
itt feküdnék melletted,
s valami furcsa csendben
lopom most el a valóságod,
ereimben lassuló lüktetéssel
testem állandósága lettél,
szemed ismét megpihen arcomon,
s én minden reggel hazaérve
újból és újból belédalszom.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:30 :: Szilágyi Hajni - Lumen
