Nem fúj a szél odabent.
Az éjjeli álmod is magadra hagyott ma reggel.
Fonnyadt akácvirág-mosolyod keresi Kintet: az új nyarat.
A hídon ezüstnyomokban gyöngyöz? harmat,
ben?tte a zöld, erd?nek néznéd a sok borostyánt.
Az égi kék hatalmas tálcán légszomj elleni pirulát kínálna,
de nincsen keret, hogy bel?le akár egyet is megvehess…
Hiába csapkodják az ablakkeretet éjszaka a varjak;
vízbe mártott pelenkát hiába csavarnál újra s újra
balgaságod gyerektestére, a láz marad.
Szabadság – ászanába fordulnál a viharral,
és a t?z? nappal…csak, ha már nem sajnálod reccsenésedet.
Toronyszobádból kilesve nézed: bárányok csengetty?vel,
de még rettentenek hömpölyg? fellegek.
Csak ?znének ki valmiféle ?ser?k oxigént inni,
sörényes komlót fésül kupádba az illatár és a képzelet.
Izzó napkorongra támadna bár a szület? hajnal,
de egyre késik nedves selyemf?vet érint? lábain.
Elvirágzott virágok vadvirág-magányban a hegyen,
kövek mögül el?bukkanó apró lágy fej? terhek,
bólogat a csíp?s boróka, rubintbogyót kínál a som,
alkonyi vérben fények áznak, még forró lávaként fakad a könny.
Zörg? csonvázú ?sz közeledtét álmodó megrémült fák,
a csillagokkal malmoznak sötétl?, feketébb éjeken.
Sas szárnyával villámot írnak az égre, dörgedelem követei.
Kopár hegy orma, ezeréves magányban megöregedett remeteid?.
Már nem kiáltanak a távolok jelz?tüzei, csak térdre csuklik…
ablakod alatt megállíthatatlanul az énekl?, esdekl? madársereg.