A karácsonyban a legjobb dolog az ajándékozás. Na nem az el?tte lév?, két hétig tartó idegbaj, amíg az ember megtalálja a tökéletest, a felülmúlhatatlant, a lekörözhetetlent. Hanem amikor odaadja. Én már jó el?re becsomagoltam mindent, még 22-én. Egy egész délutánt szenteltem annak, hogy minden masni, szalag a helyén legyen, és még mutasson is valahogy. De amint az kés?bb kiderült, teljesen hiába. Elegend? lett volna kétszer áttekerni újságpapírral, átkötni madzaggal, és kész.
A dinka öcsém, szokásához híven, az utolsó utáni pillanatban kezdett el vakarózni. Hibbant egy alak, az már egyszer biztos. Gyakran elmerengek, hogy miért pont az én öcsém. Amikor a fa alá kellett volna tenni a csomagokat, ? még akkor válogatta, hogy melyik kié. Na, miután végzett, kezd?dhet az ajándékozás. Az én taktikám az, hogy összegy?jtöm egy kupacba, ami az enyém – biztos, ami biztos alapon – és azután várom, hogy a többiek kibontsák a t?lem kapott ajándékokat. Ezt a részt szeretem a legjobban. Akinél nem ilyen a karácsony, az nem érti, hogy miért jelent ez olyan sokat, de akinél ilyen, az pontosan tudja mir?l beszélek.
Apa mosolyogva bontja fel az ajándékait és szoktam látni az arcán, hogyha örül. Az öcsém, az mint egy vadállat, én még n?t sem láttam így ajándékot felbontani, akik ugye, nem a türelmükr?l híresek, na de fiút aztán végképp. Tíz másodperc alatt leszaggatja az összes csomagolópapírt. Azt a csomagolópapírt, amit én két óra hosszáig hajtogattam. Aztán egy fél szempillantásnyi ideig csámcsogás hallatszik. Utána meg az, hogy nincs több? Ez elég idegrendszer-borzolóan hangzik, tudom, de idén még ezen a repertoáron is túltett. Nagyjából a lényeg ugyanaz maradt, csak az id?tényez?k változtak valamicskét. Csökkentek. Hát megh?lt a vér az ereimben, az biztos. Kénytelen voltam megkapaszkodni, hogy legalább a látszatát fenn tudjam tartani annak, hogy stabilan állok a lábaimon. Legalább a látszatát. A családom többi tagja is meg volt rökönyödve egy kicsit, de hogy ez ne szúrjon szemet az öcsémnek, a többi csomagot ?k is úgy tépték szét. Állat módra. Még hörögtek is hozzá. Pillanatnyi elmezavarnak tudom be eme cselekedetüket. A másik fennálló lehetséges magyarázat nincs egészen ínyemre. Na, de jöv?re teljesen új módszert választok. Körbeszigetel?szalagozom az egész csomagot, berakom az egészet egy vasdobozkába, rázárom a tetejét, a kulcsot meg eldobom. Hú, de fogom élvezni!
Karácsonyfa díszítés, a szó hétköznapi értelemben vett értelmezése, mint olyan, nálunk nem létezik. Egyszerre több dologra is figyelni kell. Máskor is, de olyankor még inkább. El?ször is arra, hogy ne rúgjuk fel a fát az els? pillanatban, mikor nekilátunk. Utána elég bajossá válik a díszítés, nagyban nehezíti a dolgot az a tényez?, hogy a fáról egyik oldalt letöredeztek az ágak. Ez pár éve volt nagy divat nálunk, azóta már kin?ttük. Már nem veszünk három karácsonyfát még tartalékba. Csak egyet. Mert azért, bármikor beüthet a ménk?.
Ha az els? lépés megvan, és nem borítottunk fel semmit, akkor szokott a vita kezd?dni, hogy ki kösse össze a szaloncukrokat. Vannak jelentkez?k b?ségesen. Ebben a versenyben, én már huzamosabb ideje jelent?s hátránnyal indulok, mert apáék szerint nem minden szaloncukor jut el a rendeltetési helyére, amikor én csomagolom ?ket. Kikérem magamnak. Amikor hagymaíz? szaloncukrunk volt, egyet sem ettem bel?le. Az ?zikeémelygésest is meghagytam. Apáék szerint nem ér gusztustalan nevekkel felruházni a gesztenyeíz? és rumos szaloncukrokat, hogy másnak ne kelljen. Nem értek egyet. Mindenki azzal küzd, amivel tud.
Aztán, mikor végeztünk, jönnek a díszek. Itt arra kell ügyelni f?ként, hogy oda ne tapossuk a húgomat valamerre, mert el?szeretettel bújik be az aranyes? kupacok alá, és azt hiszi, hogy nem látjuk, hogy a sok végtagja közül egy vagy esetleg kett?, mindenképpen kilóg. Amikor hangosan kiabálunk utána, és fennhangon érdekl?dünk egymástól, hogy nem tudod, hol van? te sem láttad? – akkor elégedetten kuncog az aranyes?k alatt. Szerintem, ezt a részt élvezi a legjobban.
A díszek után már csak egy feladat marad, fel kell rakni az aranyes?ket. Itt f?leg arra kell ügyelni, hogy mire kell ügyelni, és ha ezekre a dolgokra még emlékszünk, akkor még arra is ügyeljünk, hogy ne szaggassuk el a gyenge min?ség? aranyes?ket, mert nem nyújt túl szívderít? látványt a kilencvenöt helyen szigetel?szalaggal megtámogatott aranyes?. Megjegyzem, az sem használ az állapotának, ha a gyereket ezzel tanítjuk galambot fogni.
Nálunk a karácsonyeste mindig templombamenéssel kezd?dik. Ez az igazán egyszer?nek t?n? családi program, elég nagy er?kifejtést és bonyolult el?készületeket igényel. Mindig elkésünk. Ennyit elöljáróban. Most rövid mondatok következnek. Kevés az id?. Kapkodunk. Ett?l nem lesz több. Öltözés. Harisnya kifelejt. Öltözés elölr?l kezd. Ötéves alany nemtetszését fejezi ki. Sír. Igeként. F?név helyett. Kakaóval fehéring leisz. Csere. Öltözés befejez. Fésülés. Indulás.
Röviden hangzik, de egy öttagú családnál elég hosszadalmas a kivitelezése. Baktatunk a zuhogó es?ben, mert félúton eleredt. Persze az eserny? otthonmaradt, mert úgysem fog esni. Az ilyen alkalmakkor mindig esik, Murphy ide vagy oda. Az öcsém bíztatja a húgomat, hogy csak oda lépjen, ahol csillog. Apa felsóhajt, hogy így nem lehet gyereket nevelni. Teljesen igazat adok neki, és röhögök, mert ezek a gondok nem az én vállamat nyomják. Meghitt, családi idill. Ha nekem gyerekem lesz, majd én is fogom bolondítani mindenfélével, a fogtündérrel, a Mikulással, a húsvéti nyuszival, meg a többi mindennel sorban, ami még jön!
Karácsonyeste nem veszekedünk a számítógépen, és nem kiabálunk egymásra olyan dolgokat az öcsémmel, amik miatt már mindkett?nknek garantáltan bérelt helye van a pokolban. Hagyom, hogy kisajátítsa. Ez a következ?képpen néz ki. Ül a számítógép el?tt, nyomogatja a billenty?ket, válogat a CD-i között, és közben fülsért?en énekel. Én meg válogatok a megfelel? vezényszavak között, hogy melyikkel állíthatnám le. Felváltva használom a hallgassel, fogdbe, fogdmárbe, pofabe és a mikorhallgatszmárel kulcsszavakat vajmi kevés sikerrel. És ami a legjobb, a végén leveszi a fülhallgatót és megkérdezi, hogy – kihallatszott? Á, dehogy. A szomszédban lakó hatvan éve süket Pista bácsi átjött megérdekl?dni, hogy ez milyen banda, mert neki nincs meg ez a lemez. Hát, ha az istenek is úgy akarják, akkor nem is lesz meg. Hiába, vannak olyan emberek, akik ellen nincs gyógyszer, a dög sem viszi ?ket. Ha meg már a fokhagymafüzér sem használ, akkor kérem szépen, eljött az ideje annak, hogy elgondolkodjunk valamilyen radikálisabb megoldáson.
A karácsony többi napjára is jut b?ven az érdekesebbnél érdekesebb programokból. Az egyik legmeghatározóbb program a fényképezkedés. Az öt családtag beáll hatvanféle kombinációba, ja és a húgom még háromezerbe. Minden egyes állatkájával külön-külön. Ha már végképp elfogytak, akkor helyenként velem is, és még a csoportos képeket nem is említettem. Ugyanazok a fényképek évr?l évre. Arra jók, hogy nyomon követhet?ek legyenek a változások. Ki mennyit n?tt el?z? év óta, mikor vágatta le a haját, mióta szemüveges, miért van bepólyálva a keze. Mert a szomszéd dobermann nem evett egy hete – és embert eszik mostanában. Egyébként a kutya fajtája rotweiler, csak nem voltam biztos benne, hogy kell helyesen írni. Mindenesetre jókora harapó eszközökkel rendelkezik. Alvilági körökben csonkolónak hívják az ilyesmit. Nem teljesen alaptalanul. Na, mindegy. Azóta azt a dögöt rejtélyes baleset érte, béke poraira. Azt a rágalmat, hogy nekem bármi közöm lenne az elhalálozásához, teljesen a képzelet szülte. Magától is tud szép nagyot ugrani az a kutya, tehetek én róla, hogy pont a gödör mellett támadt ugrálhatnékja? Mindenki ott ugrál, ahol jólesik. A kutya mondjuk, elég jót esett. Hehe.
Engem otthon nem sokat engednek f?z?cskézni, mert apáék szerint nem teljesen egyformák a sárgarépadarabok, amikor én vágom össze ?ket. Azt is szokták mondani, hogy nem lovak vagyunk. És hogy kisebbre kell a krumplit is összevágni. Sokkal, sokkal kisebbre. Azt hiszik, az ember hülye. De azért amit ?k csinálnak, az kicsit túlzás. Olyan picire összevágják a hagymát, hogy alig látszik a vágódeszkán. A múltkor csakazértis úgy f?ztem meg a levest, Csilla-módra. Kicsit nagyobbak voltak benne a zöldségek, na igen, de az ember legalább érezte, hogy eszik valamit. A húgomnak egy krumplitól úgy kidudorodott az arca, hogy elkezdtem nevetni, csak az volt a gond, hogy közben a leves is a számban volt. Tudjátok, milyen rohadt nehéz a falról levakarni a zsírfoltokat? Dehogy, fogalmatok sincs. Nekem van. Egész este azt gyakoroltam. Hálás egy feladat.
Apáék szerint, az eset tanulsága az, hogy legközelebb kisebbekre kell felaprítani mindent. Pedig szerintem egyáltalán nem az. A tanulság az, hogy ha legközelebb a húgod egy krumplidarabbal küzd, és te meg a röhögéssel, el?ször mindenképpen a levest küzdd le a szádból. Ez az els? és legf?bb szabály. A második pedig hasonlatos ehhez: nevess szívb?l.
A húgom imád velem játszani, csak az a baj, hogy a világszemléletünk különbözik egy kicsit. Egészen más dolgokat tartunk érdekesnek és figyelemreméltónak. Határozott elképzelése van például arról, hogy milyen játékok érdekesek és milyenek nem. Szerinte például, nagyon vicces a házban fel-alá rohangálni rikoltozva, egyébként én ilyenkor ki szoktam ülni a kapu elé, hogy még az árnyéka is elkerüljön a gyanúnak, hogy gyerekveréssel foglalkozom szabadid?mben. De egyáltalán nem tartja viccesnek azt a játékot, amit úgy kell játszani, hogy az ember leül egy ül?alkalmatosságra, lihegve, vörös arccal, remeg? térdekkel, ezzel is szimbolizálva azt az utolsó, kétségbeesett próbálkozást, hogy a szívverése legalább megközelítse a percenkénti normát. A húgom szerint ez a játék unalmas és hülyeség, és helyette inkább mehetnénk a kutyát köpdösni.
Kár, hogy amikor én gyerek voltam, nem állt rendelkezésemre egy id?sebb n?vér, akit az ?rületbe kergethettem volna. Mennyivel másabb lenne most az életem.
Legutóbbi módosítás: 2011.05.27. @ 12:21 :: Hájas Csilla