Hol volt, hol nem volt, de valahol igaz volt. Élt egyszer egy nagyon távoli országban, a nagyhegyek karéjában egy szőke kisleány, akinek a neve is utalt a megjelenésére — Szöszinek hívták, s természetesen szüleinek ő volt a szeme-fénye. Igaz, kedves és barátságos természettel áldotta meg a sors. Szeretett óvodába járni – mindig utolsónak ment haza. „Engedj, maradjak még!” — kérlelte gyakran az édesanyját. Mikor aztán iskolás lett, úgy érezte övé a világ — a betűk, a szavak világa! Tanító nénije minden szavát itta, s amit mondott, az szent volt! Lett is ebből néha otthon vitája, de a szülei belátták, hogy a tanító néninek mindig igaza van, s alkalmazkodtak ehhez.
Azon a napon, amelyikről a mesém szól, váratlan látogatót kapott az osztály. A tanító néni merev arccal lépet be az osztályba szünet után, alighogy becsengettek. Bár a zsongás azonnal abbamaradt, mégis szigorúan csendet parancsolt.
Kisvártatva bejött egy öltönyös férfiember az osztályba. Aggodalom suhant át a gyerekek arcán ettől a megjelenéstől.
„Ebből nagy felelés lesz!” — súgta a kis szöszke Szöszi fülébe padtársa, Enikő. De nem lett. Ellenben a tanító néni meglepő dolgot tett: bemutatta az osztálynak az öltönyös bácsit.
— Gyerekek, bemutatom nektek Simon elvtársat. Így kell szólítani! Már nagyok vagytok, nem kis dedósok, és megértitek, hogy nem szólítunk senkit bácsinak, hanem elvtársnak. Így van Simon elvtárs?
— Igen, így van tanító elvtársnő.
A gyerekek megborzongtak a különös szóra, de már valóban elég érettek voltak ahhoz, hogy ne mutassanak meglepetést. A kis szöszke Szöszi is mereven, komoly arccal nézte a padját, és közben elgondolkozott ezen a sok furcsaságon, amit néhány pillanattal ezelőtt hallott.
„Azt mondják, hogy többet senkinek sem mondhatjuk: bácsi. De szomszéd Misike apukája mégiscsak Mihály bácsi. Hát a pap bácsi, a doktor bácsi, a tanító bácsi?”
Nem fért a kis buksi fejébe ez az egész elvtársas dolog. Sokáig azonban nem törhette a fejét, mert az események elterelték a figyelmét. A tanító néni újra megszólalt.
— Simon elvtárs meg fog mindenkit kérdezni, ki milyen vallást követ, illetve a szüleitek milyen vallást követnek.
— Gyerekek, felmérést készítünk a klerikális befolyásoltság vidéki lakosságra gyakorolt hatásáról — szónokolt Simon elvtárs.
Na, ezt nem csak a kis szöszke Szöszi nem értette, de egyetlen gyermek sem. Azért a kérdezősködés elkezdődött. Eleinte a tanci (így becézték a gyerekek) besegített, de később állandósult ez a segítség. A tanító néni kérdezett, Simon elvtárs a választ lejegyezte a kis piros noteszbe, ahová már előzőleg beírta a tanulók neveit. Minden gyerek ügyesen, hangosan válaszolt. Legtöbben reformátusnak vallották magukat, de akadtak római katolikusok is és néhány unitárius. Szöszke barátnőnk kicsit büszkén vágta ki: „római katolikus!” Az elvtárs rá is nézett, de nem szólt semmit, s a kérdezés tovább folytatódott. Az unitárius szó egy kis megrökönyödést váltott ki belőle, s nyugtalanul lapozott a jegyzeteiben, aztán megnyugodva bejegyezte a noteszbe.
Az egyik gyereknél azonban meglegyintette a társaságot a botrány szele!
Mikor Gerőre került a sor, a kisfiú halkan válaszolt, hogy „baptista”.
— Micsoda? — hördült fel Simon elvtárs.
— Református! — mondta hangosan a tanító néni, és intett a kisfiúnak, üljön le.
— De, én… — kezdte Gergő, de nem tudta folytatni.
— Leülni! — hangzott a szokatlanul szigorú parancs.
Gergő ijedten leült, de halkan motyogva, szinte csak saját magának mondogatta: „de én igazán baptista vagyok”.
— Tanító elvtársnő, az a gyerek azt mondta, baptista, ami tiltott szekta ebben az országban!
— Az a gyerek nem tudja, mit beszél. Én ismerem a szüleit, és tudom, hogy reformátusok! — hangzott a határozott válasz.
Simon elvtárs vállat vont és folytatta a felmérést.
A kis szöszke fejében összezavarodottak a dolgok. Ilyen még nem volt a világon, hogy az ő tanító nénije valótlant állítson! Hogy hazudjon. Igen, hazudjon! Hiszen minden osztálytárs jól tudta milyen vallású Gergő és a szülei, de nem foglalkoztatta őket mostanig. Olyan csend lett az osztályban, mint még soha, a gyerekek ijedt szemekkel hallgattak, s csak akkor enyhült a feszültség, mikor a vendég elment.
— Gergő! Soha többet ne emlegesd, hogy te baptista vagy! Most megúsztad, de vigyázz a szádra, ha nem akarod, hogy a szüleidet börtönbe zárják! És ez mindenkire vonatkozik. Nem beszélünk a Gergő vallásáról – figyelmeztetett mindenkit a tanító néni és ezzel kiment az osztályból.
Valaki az osztályból mégis beszélt…
Egy csendes hét elteltével, reggel kisírt szemmel lépett be Gergő az osztályterembe. Nem szólt senkihez, köszönni is csak alig biccentett, s leült a padba a helyére. A gyerekek döbbenten nézték, de ők sem szóltak semmit. Valami nagy rettenet lebegett a levegőben, amit még fokozott a megérkező tanító néni. Komoly, szomorú arccal nézett szét a teremben, a kórusban felhangzó köszönésre csak annyit válaszolt, „Üljetek le!” A máskor csupa mosoly arca most komoly, sőt komor volt.
— Mi történt? — kérdezte súgva Szöszi padtársa.
— Feleltetés következik! — hallották a tanító néni hangját, így már nem maradt idő a válaszra, hiszen éppen Enikőt szólították a táblához.
— Vedd a krétát és írjad: „A Párt ökle mindig lesújt az osztályellenségre!”
Enikő írta, minden igyekezetét összeszedve, hogy helyesen írjon. Nem akart a tanító néninek bánatot okozni azzal, hogy hibásan ír.
— Szépen írjad, gyöngybetűkkel, ahogy máskor is! — szólt rá szigorú hangon a gyerekre a tanító néni.
Enikő letörölte, majd lassan formálva a betűket újra írta a mondatot.
— Jól van. Menj a helyedre, de csendben légy, ne sustorogj a padban!
Az egész óra a szorzótábla gyakorlásával tel el a továbbiakban. Kicsengetés előtt bejött az igazgató bácsi, és amikor meglátta a tábla írt mondatot, jóváhagyóan bólintott.
— Gyerekek, tudjátok jól, hogy mindenki számára kötelező a nyolc osztály elvégzése — kezdte a mondókáját.
Kis szünet után, miután meggyőződött róla, hogy megértették, folytatta:
— De senkit sem kötelezhetünk, hogy egy padban üljön az osztályellenséggel! Megértettétek? — Majd a tanító nénihez fordult: — Intézkedjen! — és ezzel elhagyta az osztályt.
A gyerekek ijedten pislogtak. Végül megszólalt a csengő. A tanító néni intett, hogy mehetnek, de Gergőt és a hátsó padban ülő Varga Pistit visszatartotta.
— Cseréljetek helyet. Gergő, ezután ott ülsz hátul, az utolsó padban, padtárs nélkül — mondta és olyan szomorú volt a hangja.
Miután a csere megtörtént a két gyerek is kiszaladt az udvarra. A zsivajgó gyerekhad nem sokat törődött a két kicsivel. Gergő elhúzódott egy sarokba, ne kelljen senkivel sem beszélnie. Szöszi meglátta, s Enikővel odamentek hozzá.
— Mi történt veled? — kérdezte Enikő résztvevő hangon.
— Nem velem történt, hanem apuval. Elvitték az éjszahakaaa — sírta el magát.
— Jaj, nem lehet! De hát, miért?
— Nem tudom. Anyu csak sír, és nem mond semmit. De én sejtem.
— Mire gondolsz? Mondd már!
— Valami szervezkedést, meg kémkedést emlegettek, de én tudom, hogy a hitünk miatt vitték el.
Mikor visszamentek az osztályba néhány gyerek odakiabálta, hogy „Jön az osztályellenség!” A többiek azonban nem követték a példát, s így mivel nem volt sikerük ők is abbahagyták. Ez még párszor megismétlődött, de aztán elmaradt.
A gyerekek egy ideig azért még kerülték Gergőt, de aztán megfeledkeztek az egész dologról, Gergő pedig igyekezett a tanulásban keresni vigasztalást. Enikő és Szöszi segítettek neki a tanulásban is, meg enyhíteni is a bánatát — bevonták mindenféle játékba.
Simon elvtárs nem jelentkezett többet, nem is hallottak róla, senki sem látta se az iskola környékén, se a faluban. Amikor végül találkoztak vele, az olyan váratlan és meglepő volt, hogy egy életre emlék maradt számukra.
Az év vége felé gyárlátogatásra mentek a szomszéd városba, a cementgyárba. Ahogy az udvaron mentek végig a megszokott, fegyelmezett, rendes sorban, egyszer csak meglátták! Ott tolta a targoncát egy társával együtt. A targoncán cementes zsákok halmozódtak. Mindkét emberen gyűrött kezeslábas volt, telehintve cementporral. A gyerekek előbb meglepődtek, majd odaszaladtak hozzá s csivitelve körülállták. Milyen más ember volt így egyszerű munkásruhában, egy gyár udvarán, mint öltönyben, szigorú tekintettel az osztály előtt! Egészen emberi volt.
— Simon bácsi! — kiáltott fel a szöszke Szöszi, aki úgy látszik, a legbátrabb volt a gyerekek közül.
— Na, nézd csak, a három bé! — emlékezett hirtelen az osztályra a megszólított.
— Mit teszik itt csinálni?
— Látjátok, viszem a cementet a raktárban.
— De, de hogy?
— Nézd Vaszi, ezek azok a gyerekek, akikről már szóltam neked — fordult a társa felé. — Most nem értik dolgot. Mondd el te nekik.
— Röviden mondom — vette át a szót a másik ember. — Tudjátok Simonnak volt egy notesze, s abba semmi rosszat nem írt rólatok. Na, de gyere, nyomjuk a sódert, mert így nem kapjuk meg este a bérünket!
Legutóbbi módosítás: 2011.05.28. @ 16:32 :: dr Bige Szabolcs-
