Megszólalt a telefonom. Örömmel kaptam fel, amint megláttam, ki keres. Ferit nem láttam legutolsó osztálytalálkozónk óta. Utoljára azt hallottam róla, hogy Székelykeresztúrról Sopronba költözött.
– Tudod, 30 éves egyetemi találkozóm van, és… – kezdte kerülgetni a forró kását, de én átláttam a szitán. Nem csak a viszontlátás öröméért hívott fel. Igaz, míg szülei éltek, nem mulasztott el felhívni-megkeresni, ha Brassóban járt. Annak már néhány éve…
– Szóval alhatsz nálam. Feln?tteim kirepültek már… – feleltem.
Megkönnyebbült lélegzete áthallatszott az éteren. Sohase vetette fel a pénz az egykori osztályels?t.
Arcára mély barázdákat szántottak az utolsó évek. Haja szinte fehér. Az én hajamban alig van még ?sz szál. Osztálytársak voltunk. Igaz, ? meg azt kérdezi, hányadik hónapban vagyok. ? szikár maradt.
Az ? szájából hangzik el az ilyenkor protokolláris ”Hogy-s-mint?”
– Vannak testrészeim. Érzem, hogy vannak, f?leg térdem. Kollégáim vágni akarják. Az isten ötven év garanciát vállal az emberi testre… Jelzem, hogy már eljutottam abba a korba amikor ha reggel arra ébredsz, hogy semmid se fáj, az annak a jele, hogy aznap sok virágot fogsz kapni. De nem panaszkodom. Megjártam vele Aotearoa-Új-Zélandot. Igaz, ortézissel…
– Az én szívem, is infraktor lett – kontráz.
El?ször mellbe vág az idegen kifejezés, hiszen Feri barátom mindig igényes volt a szép magyar beszédére. Aztán már hitetlenkedve nézek a szemébe. Osztályunkból ? sportolt a legtöbbet. Maratont is futott egykor. Ezel?tt vagy öt évvel még simán lefutotta a húsz kilométert.
– Mikor?
– Két évvel ezel?tt. A születésnapomon – teszi egyértelm?vé Feri válasza, hogy nem félreértésr?l van szó.
– Na, szép szülinapi ajándékot kaptál… – még jó, hogy ennyit ki tudok nyögni.
– A legszebbet, amit ember kaphat. Egy második életet. Minden percet, amit élek, azt élvezni akarom. Hiszen számomra egy ajándék. S ezt der?sen mondja. ?szinte der?vel a hangjában.
– Mesélj – keresek kibúvót arra, hogy meg se tudok szólalni. Feri pedig mesél. D?l bel?le a szó. Abból a Ferib?l, akib?l harapófogóval kellett a szavakat kiszedni a középiskolában. Akit depresszióval kezeltek… Aki… Ne folytassam. Humorosan meséli, hogyan élte túl az infarktusát. Hogy perceken múlt az élete. Id?nként rám szól, hogy l?jem le, ha túl sokat beszél, de ha puskám nincs, egy jó kés is megteszi. Végül egyetlen módot látok, hogy befogjam a száját, el?veszem az Aorearoa-Új-Zélandon készített képeimet.
Mesélek én is, mert ha err?l a témáról van szó, engem is le kell l?ni. Mesélek a kirándulásainkról. Aztán a kirándulás varázsszó. El?jönnek az emlékek a kirándulásainkról. A megmászott csúcsokról, a kalandokról… Én hallgatok a bennem bujkáló keser?ségr?l. Hogy az én térdemmel… De hát Feri mégúgy se az infarktusa után. Ilyen meger?ltetésekt?l tiltotta el els?sorban az orvos.
– Hány éve is ismerjük egymást? – próbálom rejtett gondolataimat leplezni.
– Negyven… hány is? – kezd Feri kutatni az emlékeiben.
– Jesszus… – tudatosul bennem hamarabb. – Az idén ötven…
– Akkor dupla találkozóra jöttem! – vidul fel. – A harminc éves egyetemi mellett az ötven éves barátságunknak is a találkozójára is!
– Ezt le kell önteni valamivel, ugrok fel a székr?l – de azonnal gombóc is n? a torkomban. – Te mit ihatsz? – gondolok a gyógyszereire, amib?l van napi két maréknyi.
– Mértékkel… – jelzi Feri, hogy „jöhet!”
Ett?l felvidulva futok a „rejtekhelyre”, hogy el?vegyem a már rég „valamilyen alkalomra” eldugdosott Rékási Cabernetet, amit nem véletlenül övez szent nimbusz, de az egy másik történet.
„Neked a találkozó után azonnal haza kell utaznod? – érdekl?döm. – Mert ha nem, vasárnap elmehetnénk egyet kirándulni. Egy könnyebb sétára – teszem hozzá, hogy tudatában vagyok, egészségi állapotával kapcsolatban. – A Királyk?…
Nem tudom befejezni a mondatot, mert azonnal normálissá válok nejem szemében. Mármint megkérdi, hogy normális vagyok-e. Mert az a hegy nem hiába kapta a nevét: a hegyek királya. Nemcsak a fenséges látványa miatt, hanem, mert aki megmássza, az megérdemli a vérbeli turista nevet. A gerincére olyan ne menjen, akinek tériszonya van…
Megnyugtatom, hogy eszem ágában sincs megmászni a Királyk?t, csak a Szakadékban sétálunk egyet. Hiszen az én fájós térdemnek se hiányzik a mászás, s f?leg a lefele fékezés a lejt?n. A Szakadékba autóval is lehetne menni, ha nem lenne sorompó.
A kis sétába az asszonyi szigor is belenyugszik, úgyis rég jártunk arrafelé. Egy bökken? akad, Feri szandálban jött és gálacip?ben Brassóba. De hát egy kis sétára szandálban is el lehet menni. Nem a CurmÃ?Æ?tura fele megyünk, melynek meredek kapaszkodóján ajánlott a turistabakancs, még az Adidas se épp megfelel? felszerelés. S hogy nyomatékosítsam békés szándékaimat, kijelentem, hogy egy kis rövid sétára egyetlen szendvics fejenként b?séges táplálék-utánpótlás. Ez már megdönthetetlen érv a feleségem el?tt, aki tudja, hogy férje nem egy kifizet?d? férj. Kicsi a fizetése, és sokat eszik.
Feri bankettr?l jön haza valamikor éjjel, én pedig ügyeletes vagyok szombatról vasárnapra virradólag. Kávéból feltankolunk tehát. Némi gyümölcs egészíti ki a fejenként egy szendvicset. Szidit otthagyjuk a Gura Râului menedékház parkolójában, tanulva a múlt heti Rencei kalandból.
Elkapom Feri pillantását a Botorog kútjánál, ahol a CurmÃ?Æ?tura felé indul az út. Nagyot sóhajt, ezen az úton nem jár ? már többé. Nem forgatom meg a t?rt a szívében, mert hát az én lábam sokkal jobban van, mint tavaly, de… együtt tudok érezni vele. ?szintén át tudom élni az érzést.
Elindulunk a szurdokban. Jobbról is, balról is több száz méter magas k?falak. Minek kell a világ végére menni szépet látni? Na, jó, azt azért nem állítom, hogy nem volt életre szóló élmény… Én kattogtatom a fényképez?gépem, van mire. Amint a szurdokból kiérünk, még mindenkinek mehetnékje van. Az a hátsó gondolata mindnyájunknak, hogy csak egyszer megpillantani a Királyk? gerincét, de hát ezt senki se vallja be senkinek. Hanem, hát a táj királyi… aztán bekerülünk az erd?be. Vannak különféle erd?k, én megállapítom, hogy err?l a feny?erd?r?l díjnyertes fotót lehetne készíteni ellenfényben. Csak a nap nem épp szembe süt? Aztán megkordul a gyomrom. Az órára pillantunk, szinte két óra már. Enni kellene, de ahhoz jó lenne egy tisztás… Még megyünk egy félórácskát, tisztás nem kerül. Feri szíve nem lötyög, inti, mehetünk. Reméli ? is, ha a gerincet nem is, de magasból a tájat megpillanthatja. Félháromkor én végleg fellázadok.
– Itt eszünk ezen a rönkön és punktum!
A meggy?z? er?m óriási, s a hatalmas szendvics percek alatt elt?nik. A kávé azért nem az egész, mert az kell a sof?rnek. Miel?tt az autóval elindulunk. Jó ötlet, mert a sof?r én vagyok. Jó, jó ebben a jószív?ségben van egy adag hátsó szándék. Élve akar hazaérni… Egy hatalmas sötét felh? hozza ránk a frászt, nem túl nagyon, mert es?köpenyünk van. Hegyen az es? nem szokott viccelni, de ezután, az élmény után azt is elviseljük. A felh? látva, hogy nincs, akit megijesszen, odébb áll.
Az éhes disznó álmodik makkal. Mi már nagyon éhesek nem vagyunk, de én lefestem, hogy, ha hazaérünk vár minket a gidó-sült. Volt eszem pénteken megsütni, a krumpli-salátához is megf?ztem a krumplit, csak a zöldséget kell összevágni, amíg a kecske megmelegszik a süt?ben, addig kész is lesz.
Már szedel?zködünk az uzsonna után, amikor megjelenik egy pár. Végigmustrálják a Feri szandálját. Megtudjuk t?lük, hogy még egy félóra a platóig, ahonnan eléd tárul a Királyk? panorámája. S van nálunk messzelátó is. De ez már meredekebb egy kicsit… Feri elindul, ha addig él is. Mert hát ez csak egy fél óra. Ha nem bírja, visszafordulunk. Mi egyre gyakrabban kérdezzük t?le: hogy vagy Feri? ? biztat: Jól vagyok – de hát a kérdésünkben is ott van: Bírd ki Feri! – mert, hát az én lábam kibírta. Aztán ott vagyunk a platón. El?veszem az állványt, s hárman készítünk képet, mert egy sétára elcipeltem.
Életemben nem láttam ilyen boldog arcot, mint a Feri barátomé: Hogy ? még egyszer feljutott, ha nem a gerincre, de legalább ide, erre a csodálatos rétre, mely nem zöld, hanem fehér, annyi a boglárka! Amelyen közelr?l csodálhatja meg a Királyk? bérceit. S mindezt, az infarktusa után.
– Sohase gondoltam volna, hogy erre képes leszek! – ujjongott.
Elindulunk haza, a meredekebb úton, nem amelyiken feljöttünk. Vérszemet kaptunk. Igaz, ez nem a Feri szívét „dolgozza” meg jobban, hanem az én térdemet. Közben megegyezünk, hogy a gidósültet fel is lehet szeletelni, és a mikróban megmelegíteni. Bólogatunk az ötletre. Egy kicsit eltévedünk, rég nem jártunk erre. A kárpótlás a kéknefelejcs mez? amibe kerülünk. Abba bele kell feküdni, jó ürügy a pihenésre. A lábam már jelzi, hogy izomláz, az lesz b?ven. Nem baj, túlélem valahogy. A nefelejcsek közt eldöntjük, hogy a kecskesült finom hidegen is, kár vesz?dni a melegítéssel.
Feri egyre gyakrabban diktál pihen?t, de hát ezt nekünk se teher. Egy adott pillanatban úgy beleáll a görcs a lábamba, hogy ordítani kezdek, visszhangzik a távoli sziklákon. Így kizárólag Feri érdekében még gyakrabban állunk meg. Legfeljebb nem csináljuk meg a krumpli-salátát, megesszük kenyérrel…
Ne húzzam tovább. Hazaértünk, nem kellett kés se, csak ahhoz, hogy elosszuk. Feri hazaért szerencsésen, azóta is áradozik, ezt már harmadkézb?l is visszahallottam. Azt el nem árulom, hogy én se hittem volna, hogy oda még egyszer feljutok. Csak a feleségemnek fáj azóta a lába, holnap viszem orvoshoz…
„Ne mondd, hogy soha és örökké… A jöv? perc az sohase a tiéd.” Nem tudom, kit?l származik az idézet, de szép és igaz.
Legutóbbi módosítás: 2011.06.02. @ 10:13 :: Vandra Attila
