A koncert
Erik megmagyarázhatatlan nyugtalanságot érzett. Egészen mást, mint általában a koncert előtti izgalom, az felvillanyozta, alig várta, hogy elérkezzen a színpadra lépés ideje, de most mintha egy láthatatlan vasmarok szorongatta volna a nyakát, és elképzelni se tudta, hogy keserves nyekergésen kívül más hangot is ki tudna préselni magából. Csak soha ne hallaná meg az ügyelő hangját, csak soha ne kellene kiállnia a színpadra, de az öltöző falán az óra csúfolódva rángatta a percmutatóját egyre közelebb a kezdés idejéhez.
Egyszerre kiverte a víz, mert látta magát, ahogy ott áll a többszáznyi ember előtt, és nem tud énekelni.
Szerencsére Susanne személyében mentőangyal érkezett.
– Rosszul vagy? – hajolt egészen közel.
– Nem tudom, mi van velem! – suttogta szánalmas arckifejezéssel a művész, és majdnem elsírta magát.
Kinyújtotta a kezét, amely szinte hangot adóan remegett.
– Nézz rám! – szólt az asszony aggódva. – Álmodtál megint?
Erik összeomlott.
– Nem álmodtam, más történt – mondta nagysokára, és fátyolos szemét Susanne–re emelte.
– De mi?! – szinte sikoltotta a kérdést.
Erik elmesélte találkozását a cigányasszonnyal. A végén Susanne tenyerébe temetett arccal sóhajtozott.
– Nem tudom, mit kellene most tennünk, mert így nem engedlek a színpadra.
Félőrült módjára járkált a parányi öltözőben, s közben sorra lerágta az összes körmét.
Aztán egyszer csak meghallotta Erik szelíd hangját:
– Elmúlt! Susanne, elmúlt!
Kis idő kellett, mire a szavak eljutottak az értelméhez. Megmerevedett, s tágra nyílt szemmel nézett a férfira.
– Hogy–hogy elmúlt? Mit csináltál, hogy sikerült megnyugodnod?
– Semmit! Néztem, ahogy oda–vissza rohangálsz, és az egyik pillanatról a másikra elmúlt az a kegyetlen érzés.
Susanne hosszú ideig értetlenkedő csodálkozással nézett rá, aztán hirtelen ő is eszmélt.
– Ezt később majd megbeszéljük, de most azt kell eldöntenünk, képes vagy–e a színpadra menni?
Erik nyugodt tekintettel nézett rá vissza, és egy mosollyal is megtoldotta.
– Minden rendben, Susanne!
– Biztos?
– Egész biztos! – és a gitárjáért nyúlt, majd teljesen végigénekelte a nyitószámot.
Az asszony elismerően bólogatott, majd kifelé indult.
– De nagyon rám ijesztettél!
– Sajnálom! Gondolhatod, hogy nem szándékosan tettem…
Nemsokára felhangzott az ügyelő hívó hangja. Erik felkapta a gitárját, magabiztosan belevigyorgott a tükörbe, és elindult a színpad felé.
Susanne csatlakozott hozzá, és vizslató szemeit le nem vette róla. Erik nem állta meg, hogy ne húzza magához az asszony fejét. Elnevette magát, és egy puszit lehelt az arcára.
– Minden oké, hidd el! – és kilépett a színpadra.
A közönség állva fogadta, és tomboló tapsban tört ki. Erik érezte, hogy végtelen szeretet sugárzik felé, ez először nem lepte meg, hiszen számtalanszor volt hasonló fogadtatásban része, de aztán feltűnt valami. A szíve majd kiugrott a helyéről, mintha feszegette volna a mellkasát. Ugyanakkor semmihez sem fogható boldogság töltötte el, olyan, amely az élete során néhányszor könnyű fuvallatként már megérintette a lelkét.
Nem volt sok ideje töprengeni, hogy mi lehet ez, mert el kellett kezdenie az első dalt. Megpengette a gitár húrjait, mire a közönség örömujjongásban tört ki, de a következő futamra egyszerre csendesedtek el.
Erik szokása szerint becsukott szemmel énekelt, ezt önkéntelenül tette, úgy is érezte, így sokkal személyesebb, sokkal intimebb tud lenni. Glória egyszer elárulta, ettől szeretett bele, mert szerinte finom lélekre vall, hogy a kitárulkozás pillanatában magába zárkózik. Ezen többször is el–elvitatkoztak egy kicsit…
A dal frenetikus hatást váltott ki a közönségből, mindenki felállva tapsolt, sokan a lelkes bekiabálásoktól sem zárkóztak el. Erik megvárta, amíg a tombolás csillapodik, és megszólalt.
– Egy régi dalomat, mely már majdnem feledésbe merült, egy régi dalomat frissítettem fel, remélve, hogy nem veszik zokon a változtatásokat – vadul a húrokba csapott, a közönségen pedig elégedett moraj futott végig, amint ráismertek a dalra. Erik nevetve kiáltotta túl a hangorkánt. – Igen, az Álmomban következik.
A színfalak mögött Susanne a fejéhez kapott:
– Úristen! – suttogta.
Erik, mintha megérezte volna az asszony reagálását, odafordult egy pillanatra, és elnevette magát a kétségbeesett tekintet láttán.
– A menedzserem most kap infarktust, mert ez a dal nincs a mai műsorban, mi több, hosszú ideje nem szerepel a repertoárban. Elárulom, hirtelen jött az ötlet, hogy most előadjam, mert valahogy nagy kedvem van hozzá.
A közönségen nevetés futott végig, de az első hangra csend lett.
Ez a dal mindig különös, megkülönböztetett fogadtatásban részesült, de Erik most úgy adta elő, hogy sokaknak elindult a könnye. Susanne se volt kivétel. Úgy érezte, egyenesen a lelkébe vezet a dal, és felkavarja.
Erik lehunyt szemével ebből nem látott semmit, mégis pontosan érezte, mi játszódik az emberekben. Egységes szeretetmezőt érzékelt, ám egyszerre kivált onnan valami, és megindult felé, megcirógatta, átölelte, körbefonta, lágyan ringatta. Az egész egy pillanatig tartott, talán addig sem, annak a töredékéig csupán, de a férfi számára olyan volt, mintha a világmindenség kezdete óta sejtette volna, benne lett volna mindvégig, csak nagyon mélyen lappangott a lelkében és most került volna a felszínre egy csodálatos felismerés: nincs egyedül. Egy időre a lélegzete is elakadt, óvatosan kinyitotta a szemét, és abba az irányba nézett, ahonnan a sugarat észlelte.
A tekintetét azonnal magához szippantotta egy könnyáztatta szempár. Olyan szeretetteljes alázattal nézett a színpad felé, hogy Erik beleborzongott. Egy röpke másodperc volt csak, míg a tekintetük összekapcsolódott, de Erik biztos volt benne, hogy megtalálta végre, aki hiányzott, aki után vágyott, akit egész életében keresett, akkor is, amikor még nem is tudott róla, csak kínzó nyugtalanságokban és álmokban nyilvánult meg a hiánya. Itt van hát, akitől a lelke nyugalma függ! Jóleső fáradtság telepedett rá, mintha hosszú, kalandos út után végre hazaérkezett volna.
A dal után olyan hosszú tapsot kapott, hogy neki kellett félbeszakítania. Felemelte a kezét, és széles mosollyal, egy kacsintás kíséretében, így szólt a közönséghez:
– Nekem ez felettébb hízelgő, de óva inteném önöket, hogy a borsos jegyárat a saját tapsukért fizessék ki!
Egybefolyó nevetés–tenger lett a nézőtér, Erik bármerre nézett csak vidám arcokat látott. A szempár tulajdonosa, egy negyven körüli asszony is nevetett már, de időnként a szeme sarkához emelte a zsebkendője csücskét. Erik sűrűn felé pillantott, de nem túl sokáig időzött nála, nehogy mások észrevegyék. Mindent, de mindent meg akart figyelni rajta! A haja sötétbarna vagy fekete, a szeme színét ilyen távolságból nem lehetett megállapítani, de csodálatosan csillogott. Mohazöld selyemruhát viselt, melyen egy bross villant meg olykor–olykor. A kezét is többször szemügyre vette, lát–e rajta jegygyűrűt, de ebben nem volt szerencséje.
A koncert első fele végig ebben a hangulatban telt, a közönség minden egyes dalért hálás volt; Erik teljesen megmámorosodott: arca kipirult, szemei ragyogtak. Ez Susanne–nek is azonnal feltűnt, s ahogy kilépett a színpadról, tenyerét a férfi homlokára tette.
– Nem vagy lázas! – kiáltotta megkönnyebbülve, és egy üveg ásványvizet nyújtott oda. – Mi van ma? Teljesen megőrjítetted őket!
– Ez egy különleges nap! Susanne, figyelj jól! Van valaki a nézőtéren, akivel a koncert után mindenképpen találkozni akarok.
Az asszony tágra nyílt szemekkel itta Erik minden szavát, de közben az agya máson kattogott.
– Hol ül?
– A hatodik vagy hetedik sorban, sötétzöld selyemruha van rajta.
– Melyik oldalon?
– Bal oldal…
– Neked bal?
– Igen, ahogy lenéztem a színpadról, baloldalon volt.
– Akkor az éppen a jobb oldal… – jegyezte meg Susanne mosolyogva.
– Legyen jobb, nem bánom, de nehogy szem elől téveszd! Beszélnem kell vele! Az életem függ tőle, és ebben most nincs semmi túlzás! – mondta olyan hangsúllyal, mintha esküt tenne.
Susanne nem is tudott megszólalni, mert a sírás szorongatta a torkát, így csak bólintott rá egyet, és megszorította a férfi karját. Erik kortyolt párat az üvegből, és visszament a színpadra.
Folytatás: hétfőn
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Józsa Mara
