A gyakorta énekekkel társított tánc, illetve közösségformáló mozgásformák — mint rítusok — egyidősek az emberiséggel és mindenkor a legmegbízhatóbb kapcsolódást biztosították a transzcendens világhoz. Nem véletlen, hogy a kommunizmus elvakult időszakában éppen ezt az alapvető funkcióját veszítette el. E kártékony és kultúrákat elpusztító rendszer lebontásában rengeteget segített a tánc kultuszának nemzeti öntudat és hagyomány alapú újraélesztése, jellemzően a táncház mozgalom felvirágzásában.
Az emlegetett rítus, a hagyományőrzés, a szórakozás, a játék… mindezek mértékadó funkciók. Társkapcsolati elemeit számba véve különösen az érintés, az összefogódzás, a perdülések, a gazdag lépéskombinációk, a test-ívelések és taglejtések változatos bemutatását teszi lehetővé a ritmus és a zene bódító emelkedettségében. Ebben az összetettségben a mozgásképleteink megváltoztatásával növekszik például a teherbírásunk, a tudatállapotunk jó értelemben megújhodik. Számos illusztrációs lehetőségünk van, emlékeinkben idézzük fel például a Körhinta (Fábry Zoltán, 1955) lenyűgöző képsorait.
Társaságban elég egy kört alkotnunk, máris játszunk! Persze óvodás korban ez a személyiség fejlesztésének számottevő eszköze. Aki a közepébe áll, az érzékeli a feléje irányuló figyelmet, kiemelésben éli meg saját egyedi voltát. Akik meg körülveszik, azok éppenséggel a közösségi kapocs kiegyenlítő szerepét, önnön pihentető feloldódásukat tapasztalják, ami ugyanennek az erőforrásnak egy másik érzete.
Közös programjuk során az összekapaszkodók akár egyszerű feladatot is kaphatnak: az általuk lehívott kozmikus energiákat — gondolatuk vezérlésével — keringtessék egy elhatározott irányba, miáltal hasznos és önmaguk által érzékelhető erőteret generálnak. A játékok során így lehet elemeire bontani a közös tánc rítusában aktivizálható transzcendenciát, külön–külön ismerkedni a módozatokban rejlő élményelemekkel.
A nemzeti sajátosságok pontosan mutatják az illető kultúra gazdagságát. A távoli múltig követhető hagyományok dolgában magyarként joggal lehetünk a legbüszkébb nép.
Álljon itt a szépkorú Koltai Ottó úr (táncművész és tanár) legjelentősebb felfedezése: ő mutatta ki először, hogy térségünket — Magyarországot is beleértve, éppen Budapest magasságában — egy körülbelül vízszintes vonallal lehet kettéválasztani. Tőle északabbra felül hangsúlyos, alatta pedig lent hangsúlyos a népi tánc lépéskombinációja. Erről a sajátos, függőleges irányú hullámmozgásról ugyan még nem volt szó, de ezzel az elemmel utat nyithatunk a társastáncok irányába.
Lehetne úgy okoskodni, hogy a fő rendezőelv itt egyfajta minőségi különbségtétel a hétköznapi szórakozás, illetve a művészi hatású produkciók között, de nem. Az igazán fontos momentum az aurák kölcsönhatása, egymáshoz kapcsolódása. Amíg az ősi, közösségformáló mozgásformákban ezek szorosan egymás mellé, gyakorta gyűrűbe rendeződnek — ez egyik lényeges alapfeltétele a spirituális kapcsolatfelvételeknek — addig a modern társastáncokban a partnerek pillanatonként változó távolsága és helyzete folytán az aurák közt már jól érzékelhető egyfajta turbulencia.
Az egyéni, szóló teljesítményekben és szándékokban érhető tetten a legnagyobb szélsőség: Salomé hétfátyol tánca — a csakráink száma is ennyi — a csábítás és az erotika mítoszát adta, a szufizmus követői pedig szellemi egységet kerestek a meditációban és egy sajátos forgó tánc segítségével (ld. keringő dervisek).
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Meyer József
