Iván állt a sorban — kezében számmal — a mobil szolgáltatónál. Sokat kellett várni, s ezt nem szerette. Hozzá volt szokva, hogy mindenütt ő az első… mióta nyugdíjas már nem így van.
Az ügyintéző hölgy kedves mosollyal hallgatta a reklamációját, személyit, telefonszámot kért. Belenézett a számítógép adataiba, s mosolyogva közölte:
— Nincs tévedés kedves Gáti úr! A számlája kettőszázezer forintról szól. Ennyi — hatalmas számot mondott — perces beszélgetést számláztunk, ez volt a lebonyolított forgalom ezen a számon az elmúlt hónapban.
— De… hol lehet még reklamálni? — kérdezte Iván. — Mert ez nem lehetséges!
— Tudok nyomtatni kérésre részletes híváslistát. — Közölte annak költségét. Iván hüledezett, kérte a listát, fizetett. Átvette a papírt, leült az első asztalhoz átnézni mindent.
Sokszori olvasás, gondolkodás után arra jutott, hogy a kimenő hívások abban az időpontban történtek, amikor kölcsön adta a mobilját Mónikának, hogy beszélhessen a családjával. Móni csak azt felejtette el közölni, hogy közülük sokan élnek külföldön. Ő pedig nagyon mélyen pihenhetett, sőt talált ott éjszakai hívásokat is amelyekre nem is emlékezett. Mi mást tehetett volna, mint rendezte a számlát. Többé nem kereste Mónikát. Igaz a lány sem hívta őt.
Hazafelé indult. Hideg szél fújt, olyan reménytelenül sodorta a több napja lehullott hópelyheket, szinte szúrta a szemét az északi fagyos fuvallat.
Eszébe jutott Vali, most olyan szívesen elmondta volna neki minden kudarcát, de azt írta, hogy ne keresse többé.
— Az még az ősszel volt — vigasztalta magát. — No és, legfeljebb nem veszi fel a telefont.
Hazaért, leroskadt a fotelba és tárcsázta Vali számát. A jól ismert hang jelentkezett. Szép estét kívánt, tehát nem törölte a számát. Jó érzéssel töltötte el a tudat, hogy valaki meghallgatja. Elmesélt mindent.
Vali sajnálta a történteket. Azért azt megjegyezte, hogy talán nem ezzel a korosztállyal kellene ismerkedni, hiszen a lánya lehetne, meg az óvatosságról is mondott valamit, mert van, akit csak a pénz érdekel. Iván felháborodott:
— Hogy is gondolhatsz ilyeneket, inkább mesélj, veled mi van?
— Ó, semmi különös, nekem sem sikerülhet minden!
— A férfi, akivel…?
— Elköltözött, nem értettük meg egymást.
— Akkor most… — elakadt a hangja, reménykedett.
— Akkor most egyedül maradtam, de ami elmúlt azt végleg lezártam vele és veled is.
— Ha eljönnél? — reménykedett még Iván.
— Megtörténhet, de csak egy baráti látogatásra. Beszélgetni, ha arra járok véletlen, de nem tervezem.
— Szóval ne reménykedjek — nézett maga elé szomorúan és elköszöntek.
Sokszorosan csalódottak, becsapottnak érezte magát.
Az előszobatükör elé állt alaposan belenézett. Ki is illene hozzá? Haja fehéren csillogott. Régen szőke volt. Eszébe jutott a fodrász, akit csak Figarónak emlegetett. A múltkor javasolt valami hajszínezőt.
— Talán nem ártana — gondolta. Aztán legyintett, jobban meg se figyelte magát, fel sem tűnt borvirágos arca.
Elővett egy bontatlan üveg italt a hűtőszekrényből és rövid idő alatt elfogyasztotta. Eldőlt a kanapén és elaludt. Hajnalban magára húzta a plédet. Nagyon hideg éjszaka volt.
– Folytatása következik –
Legutóbbi módosítás: 2011.06.10. @ 16:33 :: Sonkoly Éva
