A háború még egy távoli rémségnek tűnt, ami állandó beszédtéma, de olyan hír, amiről egyelőre el lehetett hinni, hogy soha nem jön közelebb.
„Hiszen ez csak egy villámháború lesz…”
Aztán szerencsétlen kis országunk is hadba lépett. A sorköteles legényeket sorban behívták, de Gyurinak nem jött behívó.
A falu népe ezt is megfejtette. Plávics papa „megvette” a fia felmentését. Kiválthatta, ez akkor sikerülhetett egy kis tehetősséggel!
A pékség nagy forgalommal üzemelt. Nem volt nehéz igazolást kapni arról, hogy a falunak nélkülözhetetlen az új sütő-legény.
A vasárnapi misére együtt ment a család. A templom előcsarnokában Gyuri bá’ megragadta fia karját és a kórus felé irányította magával, ahol a fiatal férfiaknak illett állni. Lányát, Margitot a vadonatúj kasmír ruhájában kíváncsi szemek kísérték, amíg a padsorok közt lépkedett a szentély előtti térségre. Beállt a lányok helyére a többi mellé és felemelte büszkén a fejét. Azok végigmérték, összenéztek, összesúgtak:
— Ez ki?
— A sárállási Margit a tanyárul.
— Bekőtöztek a faluba?
— Be.
— Itt a báttya is?
— Biztos.
Magda néni egy lánykori ismerőse mellé ült le, aki a többi asszonnyal együtt fejbólintással tett eleget a befogadási kötelezettségnek. Még nem volt vélemény, vártak a fejleményekre.
— A második sor közepén az a szőke, magos. Azt nézzed meg jól fiam — tolta a könyöklőhöz Gyurit az öreg a kóruson, aztán hátrébb húzódott, helyet hagyva a fiataloknak.
Lenn a lánycsoport második sorában egy szőke, nagyon mutatós lány állt. Halványzöld brokát őtözetén széles csipkéből volt a gallér, aranyláncon súlyos Mária medál pihent a formás mellén. Bátran nézett fel a kórusra és pillantása találkozott a többiek közül kitűnő legény szemével, akit megelőzött már a híre.
Gyuri jól megnézte. A szemrevaló lányra biztosan felfigyelt volna figyelmeztetés nélkül is, de a sok cifra virágszál között ez is csak a szemét gyönyörködtette.
Gondolatban felöltöztette a távollévő kedvest ezekbe a selymekbe. Elmosolyodott. Az egyszerű flokon ruhácska és a vállig érő haj hátul összefonva vagy kibontva és két hullámcsattal is elég keret volt a kis cselédlány szépségének. Felidézte a friss illatot, ami mindig körüllengte, látta az üde arcocskáját, és hirtelen nem tudta, mit is keres ő itt egyedül, mikor nekik egymás mellett volna már a helyük.
Az oltár felé fordult.
„Istenem, ketté kell e szakadnom? Itt az apám mindent feláldoz a biztos megélhetésemért, ott Mariska és a biztos boldogság!”
Mire a szőke lány újra felpillantott, a délceg idegen már nem állt a könyöklő mögött.
— Meglássd, ez, meg a tíz hód főggye hamar kiveri a fejedbül azt a büdös kis cselédet… — szegődött elrohanó fia mögé az apja.
Gyuri megállt a kőlépcső egy fokával lejjebb, aki fölötte állt, azt mégsem rázhatta meg, pedig a görcsbe rándult keze már-már elindult…
— Édesapám, ezt ki ne mondja még egyszer! Nem is ismerik azt a lányt. Nekem Mariska nélkül nem kell a maguk péksége. Vagy idehozom, vagy visszamegyek hozzá.
És lefutott a lépcsősoron, Plávics alig bírta egy darabon követni, a távolság nőtt, végül csak utána kiálthatta:
— Tee! Agyonütlek. Tudod, mit attam e’ miattad? Az se érdekül, hogy mink kinek köteleztük ee magunkat?
Megtorpant, de meg nem fordult a fia. — Tudhattam volna — dünnyögte maga elé keserűen.
Látszólag megnyugodtak a kedélyek. Margit a nyár elejéig úgy beletanult a rengeteg tészta készítésébe, hogy komoly segítsége lett a bátyjának. Elvette a szakajtókat az asszonyoktól, kibontva a tésztát a hatalmas péklapátra borította. A nyitott kemence előtt, az árokban álló fiú végigsöpört rajtuk egy leheletnyi vízzel, attól lesz majd fényes a kisült vekni és így ráragadt a névcédula is.
A büszke öreg pedig lelkesen hordta a fahasábokat, és fűtötte a kemencéket, csak a felülvizsgálatát hagyta a fiára. Azt gondolta, a vér nem válhat vízzé. Gyuri az ő vére, biztosan belátta már, hogy hol a helye, hamarosan eljön az ideje, hogy nagygazdáék Bözsikéjének bekösse a fejét. Ha iparosné lesz a lányból, akkor nagykanállal ehet a pék is. Mindkét család jól jár.
Csakhogy a fiatalokat össze kellene már hozni valahogyan, erre érlelődött az idő.
A véletleneknek segítésére játszottak a szülők.
Egy nap a szőke Bözsike ringott be kopogós papucskájában, hóna alatt két szakajtóval, fején a harmadikat egyensúlyozva.
Öreg György sietve elszólította Margitot a liszt kiméréséhez, hogy ne ő legyen, aki elveszi a szakajtókat a lánytól. A bejelentett kenyerek névsora nem keltett gyanút Gyuriban, csak akkor nézett fel a kemence elől, amikor az első névcédulát elkérte és ráragasztotta a lapátra borított, szépen kelt kenyérre. A vizes kefe egy pillanatra megállt a levegőben. A szemrevaló szőke lány állt ott fenn, az öltőárok szélén.
— Jó napot, Gyuri! — köszönt rá Bözsike, míg a következő szakajtót bontotta.
— Jó napot — nyúlt a másik céduláért a legény.
A lány közelről még csinosabb volt. Szemérmes mosolya mögött a pillantása kihívónak tűnt.
Gyuri gyorsan a kemencébe „öltötte” a kenyereit és jöhetett a következő kuncsaft.
Az öreg elégedetten dörzsölte össze a kezét.
— Ha érte is ű gyün, segélhecc néki hazavinnyi.
— Miért tenném, apám?
— Mer nem vagy egy nyámnyila.
— Az valóban nem vagyok, éppen azért nem kísérgetem ezt az idegen lányt. Értse meg végre, apám!
— Dehogyisnem fogod! Eztán mindig te fogod késérnyi. A gyerekem vagy! Ezt a lapátot is én adtam a kezedbe. A kötényedde is nékem vagy adósom… mindenünket ezér áldoztuk!
— Édesapám! Ne akarja nekem megmondani, mit kell tennem. A gyereke vagyok, de nem gyerek. Amivel tartozom, azt visszakapja. De az életembe nem szólhat már bele. Én már választottam. — Lecsapta a sütőlapátot. Kiugrott az árokból.
Próbált higgadt maradni.
— Azt a nincstelen cselédet ide nem hozod. Inkább lássalak kiterítve!
— Vigyázzon apám, nem tudja, mit beszél!
Mintha semmit nem is mondott volna a fia, az öreg dölyfösen pödörte meg a bajuszát.
— Vasárnap megvárgyuk a mise végit, aztán ha kigyüttek a lányok, te hazakéséred Bözsikét. Gosztoláék behínak, azt én má elrendeztem. A többi a te dógod. — Kimondta a szentenciát, és ellentmondást, de még választ sem akart hallani.
Nem is kapott.
Gyuri leakasztotta nyakából a lisztes kötényt, szó nélkül kifordult az ajtón. Ment a poros utcán, át a hídon, le a Sió partjára. Leült a lejtő bokrai közé és nézte a túlsó oldalról, a meder felé vékonyan csörgedező Cinca patak zöld mohás, levezető csatornáját.
Mélyre szívta a friss vízillatot és kezdett gondolatai közt rendet rakni.
A kis vízesésen megcsillant a fény, megnyugtató csendes csobogását a bogarak zümmögésén kívül semmi nem zavarta. Szemével simogatón követte a partot. Megszerette ezt a falut. Szívesen hozta volna ide Mariskát, hogy megmutathassa neki, milyen szép innét a látvány. A víz felett a híd, a kimagasló öreg Vár, a templom tornya… távolban még a malom kéménye is idelátszik, békésen, mintha alattuk nem is léteznének indulatok, kis és nagy háborúk, nyomorúságok.
Kitisztult fejjel jutott a szerinte egyetlen lehetséges megoldásig: „Elhitettem magammal, hogy eljön az alkalmas pillanat, amikor szót érthetek apámmal. Már tudom, az soha nem jön el. Visszamegyek és eljegyezem azt a lányt. Ha megöl érte apám, Mariska akkor is megérdemli. Ennél többet is érdemelne, de én már nem tudok mindenki kedvére tenni.”
Leporolta nadrágját és elindult a kaptatón, vissza a faluba vezető híd felé.
Reggel ünneplőben ment el otthonról. Az elöljáróságon visszavonatta a felmentését az ifjú György. Jelentkezett a frontra.
— A háborúnak hamar vége lesz már, de apámnak elég időt hagyok ahhoz, hogy meggondolja magát. Gyorsított eljárással megesküszünk Mariskámmal, aztán lesz, amit Isten akar.
(…)
— Csókolom mama. Hogy tetszik lenni? — lépett be a betegeskedő Mariska mamához az unokavő. Homlokára nyomott egy puszit, aztán kutatta az ismert arcot. Hogyan is fogjon hozzá a közlendőjéhez? Mariska annyit tudott, hogy Robi nemrég ismét külföldön járt.
— Mit hoztál megint nekem? — nézett rá szeretettel a mama.
— Erősítse meg a lelkét mamikám, annak az üzenetét, akiről soha nem illett itt beszélni, de mindenki tudta, hogy közöttünk él az emléke.
— Ne bolondozz velem, te gyerek…
— Tudom, jobban szereti, ha nincs most jelen tanú, amikor ezeket átadom. – És úgy tette le az üvegbe zárt földet, mellé a gallyat, mint ereklyéket, tiszteletről árulkodó, szinte áhítatos mozdulattal.
— Ezek Plávics nagyapa oroszországi sírjáról valók.
Felemelte tekintetét az asszony. Nézett, mint aki fel se fogja, mit hall, aztán megremegett a szép vonalú szája.
— Te ott jártál? Meg is találtad?… Istenem! — aztán nyúlt a gally felé és már nem vett tudomást arról, aki mellette áll. A fiatal férfi elhomályosuló szemmel hátrált ki, olyan hangtalanul, mint a suhanó gondolat.
Mariska pedig kettesben maradt az ágacskával egy marék föld mellett. Ujjaival finoman érintette, szemével simogatta, félrehajtott arcához emelte a kedves „vendéget”. Nem sírt, csak omlottak a könnyek valahonnét, nagyon mélyről, onnét, ahol az a drága fiú rejtve, de drága kincsként benne élt sok-sok éve…
Legutóbbi módosítás: 2011.06.11. @ 18:34 :: Pápay Aranka
